Várom, hogy mikor bekapcsolom-fellapozom-rákattintok a médiára, a csodálatos Kína jusson az eszembe. A pukkanó tűzijátékok, a grandiózus show, a hagyományos jelmezbe öltözött táncosok. Várom a varázst! És közben nem jut eszembe más.

A Tienanmen teret látva nem jut eszembe az 1989-es diáklázadás véres leverése, mikor a kommunista hatalom tankokkal tapostatta le a demokratikus átalakulást sürgető eszméket. Nem fog eszembe jutni a 38 ezer hírszerzővé képzett taxis, melyeknek látszólag csak a megfigyelés és a drót leadása a feladata (gyakorlatilag besúgók), se a 36 ezer közlekedési ellenőr, mely megmotoz minden metróba igyekvőt, illetve a Tienanmen térre tartót, és a persze nem gondolok 100 ezer rendőrrel sem.

De nem fog az sem eszembe jutni, hogy a központi stadiontól egy kilométerre föld-levegő rakéták fellövésére alkalmas rakétasiló épült, hogy kémrepülők fognak árnyékot vetni a vitorlásversenyekre és hogy eleve háromszoros védőgyűrűn keresztül lehet csak bejutni majd Pekingbe.

Nem fog eszembe jutni a márciusi Tibeti zavargás, melyet kegyetlen egyszerűséggel fojtott el a kínai katonaság, és a számtalan megnyomorított, megsebesített szerzetes. Sőt még az olimpiai láng váltófutása – mely inkább volt vesszőfutás - sem fog eszembe jutni, a megannyi incidens szinte minden országban, ahol a lobogásának épp a békét és az összetartozást kellett volna szimbolizálnia. Nem fog eszembe jutni, hogy voltak hangok, melyek a tibeti események miatt az olimpia bojkottjára szólítottak fel. Nem fog. Én csak várom az olimpiát csendesen.

De az sem jut majd eszembe, hogy a kínai cenzúra alattomos keze meddig ér. Nem enged be újságírókat az ország bizonyos területeire, gond nélkül letilt honlapokat, vagy épp engedély beszerzésre kötelezi még az utcáról tudósító fotósokat is.

Nem érdekel az sem, hogy a környezetszennyezés milyen embertelen mértékeket ölt az olimpiának otthont adó országban. Végülis semmi köze a játékokhoz. A Pekingi szmognak nincs jelentősége, maximum elfordítom az arcom, mikor légzőmaszkban érkeznek a sportolók a városba. Majd valahogy túlélik a versenyeket, hisz ők a világ legjobbjai.

Nem foglalkozom azzal sem, hogy az országban 20 millió kutyát ölnek le évente és csak a guangdongi tartományban 10 millió macskát esznek meg. Hogy a cápauszony levesért hány százezer cápát csonkítanak meg majd dobnak vissza a tengerbe.

Ki a fene akarja tudni, hogy Kína hány falut, hány milliónyi embert telepít ki egy-egy gát megépítésénél, vagy egy bányafejtés megindításakor? Az, hogy Kína évtizedek óta páros lábbal tiporja az emberi jogokat, és hogy minden demokratikus berendezkedésű ország folyamatosan ezt kéri számon rajta, nem ide tartozik. Ennek semmi köze a sporthoz. Emelkedettség mellé ez nem dukál.

Az olimpia a világ összefogásának szimbóluma. Hol van már a Los Angeles-i vagy a moszkvai olimpia, ahol még politikai akaratból lehetett bojkottálni az eseményt. Ma már minden antidemokratikusság és embertelenség a szőnyeg alá söpörhető, hiszen a gazdasági szükségszerűség mindent felülír. Az NOB annál nagyobb pénzt akaszt le, minél többen vesznek részt. Az országoknak nemzeti presztízs, a nagyvállalatoknak pedig a világ legnagyobb marketinglehetősége az egész cirkusz.

Ja, hogy hol a sport? Majd el felejtettem. Hiszen épp azt várom. Becsukott szemmel és becsukott füllel minden másra, mely megzavarná az áhítatot.