Az őskeresztények az üldöztetéseik időszakának temetkezési helyeként használt katakombáikat a Biblia jeleneteit ábrázoló freskókkal is díszítették. Így előfordult ott Noé bárkája, Mózes sziklából való vízfakasztása, vagy a jó pásztor motívuma. Utóbbi az Ószövetségben is megjelent az Atya szinonimájaként, az Újtestamentumban pedig Jézust jelképezi, aki feltámadása után Péter apostolra bízta a keresztény közösség vezetését - magyarázta a 85 éves Széchenyi-díjas, Magyar Örökség-díjas művészettörténész, aki közel 25 éven át vezette annak idején az Egyházi Gyűjtemények Szakfelügyeletét.
A katakombák festészeti díszítése egyúttal jelzi, hogy a keresztény hitre tért emberek a Bibliából merítettek reményt az üldöztetéseikkel szemben történetük első három évszázadában. A motívumok éppen azt szimbolizálják, hogy az Úr megbékélt az emberiséggel hitük szerint. Erre utal Noé története is, aki a vízözön után a bűnös emberiségből egyedül megmaradtként Istennel újra szövetséget köthetett, amit a szivárvány jelképezett a képeken.
A sziklából történő vízfakasztás az isteni gondviselés szimbólumaként szerepelt a katakombákban, de a Jézus születésénél megjelenő három betlehemi király is gyakori téma volt itt, csakúgy, mint az angyali üdvözlet jelenete, melynek során Gábriel arkangyal közölte Máriával, hogy ő lesz az édesanyja a Megváltónak.
I. Nagy Konstantin római császár (306-337) 313-ban hozott milánói rendeletével megadta a vallásszabadságot a keresztényeknek, amivel megindult a nagy keresztény építkezések kora. Ennek első jelentős építménye a lateráni bazilika volt, amelynek apszisában, szemben a belépővel áll az a kereszt, ami az édenkertben álló élet fáját jelképezi, arra utalva, hogy az emberiség visszatérhet a paradicsomba.
Dávid Katalin elmondta, hogy a kereszténység létrehozott a középkorban egy új műfajt, a tipológiát, ami a Szentírás magyarázata könyvbe gyűjtött metszeteken keresztül. Ennek segítségével a korabeli érdeklődők elmélkedhettek a megváltásról. Itt a lapokon középen található egy mozzanat Jézus életéből, ettől jobbra és balra pedig az Ószövetségből vett jeleneteket ábrázoltak, amelyek a középen lévő metszethez kapcsolódtak.
Példaként hozta fel az utolsó vacsora képét, amellyel Jézus a katolikus felfogás szerint az oltáriszentséget alapította meg. Ennek a jelenetnek az egyik oldalán látható az ószövetségi Melkizedek, Szálem főpapja, aki Ábrahámnak, a zsidók ősapjának kenyeret és bort visz. Az utolsó vacsora ábrázolásának másik oldalán a választott nép számára az égből hullatott manna szerepel, amit az ígéret földjére vezető úton kaptak Istentől. A tipológia szabályai szerint az ószövetségi jelenetek egyike mindig a törvény előtti, a másik pedig a törvény korából való.
A tipológiában lefektetett szabályok szerint ábrázolták a bazilikákban is ezeket a jeleneteket a freskókon. Kimagasló példa a XII. századi ausztriai Klosterneuburgban lévő zománcból készült oltárképen, amelyen szintén ezeknek az elveknek a mentén hívták fel a figyelmét a szemlélődőknek a megváltásra.
A művészettörténész kiemelte a liturgiához kapcsolódó képzőművészeti alkotásokat is, így a ceremóniákhoz szükséges kelyheket, amelyeken lévő ábrázolásokon újszövetségi, Krisztusra utaló szimbólumok találhatók. Ezek közül megemlíthető a bárány- és az oroszlán-motívum. Utóbbi úgy utal Krisztusra, hogy Jákob halála előtt megáldotta tizenkét fiát, köztük Júdát fiatal oroszlánnak nevezte. Júda törzséből származik Dávid, és az ő családjából Jézus, ezért az egyházatyák Júda oroszlánjának szimbólumát adták Jézusnak. Ennek megfelelően a Megváltót glóriás, jogart tartó oroszlán képében ábrázolták több ötvösművészeti munkán.
A kelyheken ezenkívül megtalálhatók Krisztus szenvedéstörténetének más jelenetei, mint például az utolsó vacsora vagy a sírba tétel, de életének más mozzanatai is, mint a feltámadás vagy a 12 éves Jézus megtalálása. Ugyanígy ószövetségi történetek is helyet kaptak dombormű formájában a kelyheken, így Ábel áldozata vagy az a jelenet, amikor Izsák éppen feláldozni készül fiát Istennek.
Különösen érdekes szakasza a bibliai alakok ábrázolásának a képrombolás VIII-IX. századi története, amikor III. Isauri Leó (717-741) bizánci császár és fia, Konstantinosz megtiltották a szentképek készítését, és a római pápákat megfenyegették, hogy elpusztítják az egyházi képeket. Bizáncból akkor megfigyelhető volt a művészek menekülése és Rómába áramlása. A római zsinat végül határozatban fektette le, hogy a képek nem az imádat tárgyai, hanem a hitterjesztés eszközei, így megmaradtak a szentképek a templomokban.
A reneszánsz korszak felfedezte az ember és a természet valósághű ábrázolásának módját, a Biblia jelenetei ebben a stílusban jelentek meg. A padovai Aréna kápolnában Giotto freskósorozata például több szintben ábrázolja körbe-körbe az épületen belül a Szentírás különböző történeteit.
Ugyanígy a Sixtusi-kápolna mennyezetfreskója maga a Biblia illusztrációja a teremtés egyes napjainak bemutatásától a bűnbeesésen keresztül a vízözönig bezárólag. Michelangelo ezenkívül különösen pietáiról ismert, Rómában kettőt is alkotott, de látható Jézus keresztről való levételének szoborábrázolása Milánóban és Firenzében is.
