A koncert biztos jó volt. Annak, aki látta és hallotta bizonyosan. Ez azonban csak annak a néhány ezer embernek sikerülhetett akik, hónapokkal az R.E.M. fellépése előtt sátrat vert a színpad közelében. A többiek – úgy néhány tízezren – maximum jelenlétükkel demonstrálhatták, hogy fejet hajtanak az eddig tizenhét lemezt kiadott banda előtt. A tiszteletet valóban megérdemlik, mert kevés olyan együttes van, amely ennyire sajátos nyomvonalat tapos a kortárs zenei életbe. Mind a dalok, mind a hangszerelés, mind a szövegvilág egyedi, utánozhatatlan stílusú.

De visszatérve az élményre, mondjuk úgy: felemás. Mint már utaltam rá, a hangosítást inkább lehetett halkításnak nevezni. A „zajküszöb”-nek nevezett kerületi baromság miatt ugyanis a hátsó sorokban egy kellemes esti beszélgetés mellett lehetett háttérzeneként hallgatni a produkciót. A látvány pedig a sorok hátulsó részéből hasonlóan miniatűrre sikeredett: mintha mobiltelefonon néznénk a Gyűrűk Urát. Ámbár a hangminőség – szemben például az alaposan elrontott Iron Maiden-nel – tökéletes volt. A srácok gyakorlatilag lejátszottak egy komplett lemezanyagot, minden szempontból stúdióminőségben.

A tudatlan emberek bulija

A koncerttel ezen túl két baj volt csak. Az egyik hogy egyszer vége lett. A másik hogy ennyi dilettáns nézte végig. Persze nem lehet kiválogatni, hogy kit engedjünk oda – az nagyon gonosz időket idézne fel, de mégis fura volt látni, hogy olyan embertömegek állták végig némán, mozdulatlanul a kifejezetten pörgős dalokat, akiknek valószínűleg annyi közük volt az R.E.M.-hez mint Michael Stipe-nak a fésűhöz: tudja, hogy létezik, de kapcsolatba nem kerül vele.

Ezek az emberek nagyjából annyit tudhattak, hogy a Sziget idei nagy durranása valami áríem nevű amcsi banda lesz. Látták a plakátokat, ahol a legnagyobb betűvel épp ezt a három betűt írták, meg tudták azt is, hogy szombaton lehet nagyot bulizni, hát jegyet vettek. Műveltebbek persze ismerhették a Losing my Religion című 1991-es slágert, igaz ha ismerték is azt hiszik valamiféle antivallásos dal. (Valójában a cím az önuralom elvesztését jelenti.)

A hallgatóság nagy részének láthatólag halvány lila gőze sem volt a legutóbbi lemezről, (Accelerate) melynek a turnéját játszották a fiúk. A Bad Day című számot az első öt sor énekelte, a többi csak hallgatta. Az I’m gonna DJ-t még ennyien sem. Az album többi számát Stipe a megjelent külföldiekkel énekelte, nálunk ezt maroknyian ismerik. És itt tényleg tisztelet a kivételnek. A Leaving New York még úgy ahogy beugrott néhányaknak – hiszen az már jó négyéves éves dal.

A Losing my Religion a ráadásban volt – na, arra persze az egész sziget bemozdult. Tényleg nagy élmény így együtt ugrálni, meg berekedésig ordítani a szöveget, nemcsak a csápolóknak, de a zenészeknek is. Ám szombat este ezt a küszöböt csak ez az egy dal tudta átlépni. Tegyük hozzá: sajnos. Ha meg irónikus akarok lenni azt mondom: ciki. Itt van a világ egyik legismertebb zenekara, tele jobbnál jobb dalokkal, okosabbnál okosabb szövegekkel, és mi egy tizenhét éves dalra tudunk csak felpörögni. Csúnyán le vagyunk maradva, mint a borravaló.

A Mode még akkor is jó, ha nem ők játsszák

Bezzeg a Depeche Mode-ot játszó emlékzenekar, a Damage nem járt így. Ott mindenki telitorokból lökte a szövegeket. Igaz a Depeche Mode névvel Magyarországon mindent el lehet adni. Ez persze rendben is van. Az R.E.M. előtti bemelegítésre szánt buli gyakorlatilag a nap fénypontja volt. Igaz, a Damage nem mindegyik számot dolgozta át élvezhetőre, mégis le a kalappal előttük. Egy basszgitár, egy szólógitár, egy dob és egy ének segítségével előadni az elektronikus zene legnagyobb bandájának a zenéit nem kis teljesítmény – még akkor is, ha majd minden szám alá kifejezetten igényesen megírt elektronikus alapot tettek.

Szombatról még érdemes megemlíteni a vizes póló versenyt – mely első hallásra akár igénytelen, egoista lányok színpadra lépését is jelenthette volna, ám mégsem. A szombati menet kifejezetten igényes volt. Lehetett nyálat csorgatni rendesen. Ráadásul a lányok nem átallták megszabadulni a csurom vizes pólótól. Gonosz dolog ez ilyen tömegben. Mikor a hangulat már tényleg annak a bizonyos tetőnek a fokára hágott, jött a király: Korda György.

Gyuri bácsi rossz helyen

Mondanom sem kell milyen ováció és őrjöngés fogadta. Percekig nem tudott megszólalni. Hogy ez a lelkesedés és rajongás miből fakad, azt érdemes lenne megvizsgálni. Hogy benne van-e az „égő”, a „kínos”, a „ciki”, vagy a „na ez gáz” kifejezés nem tudni… csak sejteni. Mindenesetre az örökifjú (bizonyos rossz májúak szerint mesterségesen örökifjúvá tett) Korda György-Balázs Klári páros nélkül már nincs Sziget sem. Sokan a „Nagyszínpad!” kifejezést ordítva nyilvánították ki programszervező tehetségüket… melyet a tömeg nagyságát látva a szervezőknek akár érdemes is lenne megfontolniuk.

Bárhogy is lesz jövőre, ha a sziget résztvevőinek és a zenekaroknak is jót akarnak a program összeállítói, a nagynevű zenekarokat, melyet csak kevesek ismernek igazán valamely kis, családias színpadra szervezik, Korda „All in” György-öt pedig a szombati nagyszínpadra, fő műsoridőben.