Nincs joga?

Nagyon körülhatárolt jogai vannak. Ha nem tiltjuk meg a demonstráción az arceltakarást, akkor hogyan várjuk a rendőrségtől, hogy azonosítsa be az elkövetőket? Ha nem érezném ebben a politikai rossz szándékot, akkor azt mondanám, hogy ezek buta dolgok, de így nyilván tudom, hogy nem buta dolog, hanem bizonyos politikai köröknek nem áll az érdekeikkel ellentétben, hogy ilyen események történjenek – s most nem akarok általánosítani az ellenzék vonatkozásában. Ha azt mondják, hogy ezek az események az MSZP-nek kedveznek, akkor nekik gőzerővel azon kellene dolgozni, hogy létrejöjjön egy olyan jogi szabályozás, amely ezek lehetőségét a minimálisra szorítja. Ha valami ugyanis a miniszterelnök és az MSZP érdekében áll, akkor az valószínűleg nem áll az ellenzék érdekében.

Valóban akkora a probléma Magyarországon, hogy alapjogokat érintő szabályokat kelljen alkotni, illetve módosítani?

A komoly kérdések általában alapjogokat is érintenek. A jog viszont a társadalommal fejlődik. Ha az alapjogokhoz nem szabadna hozzányúlni, akkor még mindig Hammurapi és Mózes törvényei szerint élnénk. Nagyon sok mindenre nincs szabályozás, ebben a jogalkalmazás nem tud konzekvens lenni. A jogalkalmazás sem mindig tökéletes, de ha egy politikus ítéletet kritizál, a bíróságot kritizálja, akkor teljes joggal kiálthat bárki, hogy „veszélyben a demokrácia!”, mert a törvényhozás bele akar szólni a bíróságok munkájába. Ki lehet használni olyan fórumokat, ahol a jogállami keretek betartásával lehet javaslatokat tenni, ilyen például az Országos Igazságszolgáltatási Tanács, ahol fel lehet vetni azt, hogy milyen hiátusok vannak a bírósági működésben. Az ítélkezésbe azonban még az OIT sem szólhat bele, s ez így van jól, így teljes a bírói függetlenség. A jogalkotónak nem marad más lehetősége, ha nem tartja jónak az ítélkezési gyakorlatot, mint hogy jogszabályt módosít.

Mi vonatkozik a közemberre, aki se nem jogalkalmazó, se nem jogalkotó?

A közembernek sajnos tűrnie kell a kialakult helyzetet, s megtalálni a megfelelő fórumot, ahol a nemtetszésének hangot tud adni. Ilyen lehet a képviselői fogadóóra, de az Országgyűlés honlapján megtalálható az összes képviselő neve – akiket azért választottak meg, hogy érdekeiket képviseljék –, illetve e-mail címe, amelyen keresztül fel lehet venni vele a kapcsolatot. A képviselő csak akkor tud bizonyos problémákon segíteni, ha megkeresik, s felhívják a figyelmét arra. Én rengeteg levelet kapok olyan emberektől, akik el kívánják mondani, hogy mire legyek tekintettel a döntéshozatalkor. És ez így helyes. Az „átlagember” – bár ezt a kifejezést nem kedvelem, s nem érzem magam „átlagon felülinek” – például így tud a közért tenni. Bizonyos társadalmi jelenségek ellen fel kell és fel lehet lépni. Van más lehetőség is: ki kell menni az utcára, kiállni, s békésen – hangsúlyozom, békésen – elmondani, ezren, tízezren, százezren, hogy ezt tovább nem tűrjük, vagy hogy mit szeretnénk másként. Ebben nagy szerepe lenne a politikán kívül álló a közvéleményt formáló közéleti személyiségeknek, például sportolóknak, színészeknek, zenészeknek, akik ha kiállnak, sokan figyelnek rájuk.

Ez egyenlő egy politikai skatulyával.

Ez így van, s ez probléma. Nyugat-Európában ez nincs így, sem az USA-ban. Az Egyesült Államokban, ha valaki kiáll és felhívja a világ figyelmét az afrikai éhezésre, az állatkísérletekre, a környezetszennyezésre, nem skatulyázzák sehova. Senkit nem érdekel, hogy az adott kérdésben éppen a demokraták, vagy a republikánusok álláspontjával egyezik az ő véleménye. A közvéleményt formáló hatásuk pedig óriási. Ha például egy rocksztár mond valamit, akkor a rajongói túlnyomó többségét – egy amerikai rocksztár esetében emberek millióiról van szó – már meg is vette az ügynek. Magyarországon is vannak olyan köztiszteletben álló emberek, akik véleményére sokan figyelnek. Sajnos azok a témák, amelyekkel én szakpolitikusként foglalkozom, mint a kirekesztés, a gyűlöletbeszéd, vagy a békétlen demonstrációk politikai értelemben is megosztják az embereket. Ez borzasztó nagy probléma, ezekben képesnek kell lennünk egyetérteni. Az árnyalatokról, a megoldási módokról lehet vitatkozni, a fellépés szükségessége azonban nem lehetne kérdés.

Sok mindenről lehet beszélni, folyik is a diskurzus, téma van bőven. Azonban az mintha elkerülné a közbeszédet, hogy a tapasztalható jelenségeknek melyek a mélyebb okai. Mintha csak bizonyos dolgokról szólna a diskurzus, bizonyos dolgok pedig mintha tabutémának számítanának – lásd: melegfelvonulás.

Pont erről van szó. Ha valaki olyan magatartást tanúsít, ami kihívó és közösségellenes, ami megbotránkozást kelt és sért közösségeket, az most is egy létező szabálysértés. Sem a melegek részéről, sem a szkinhedek, nácik részéről, sem más csoportosulás részéről nem elfogadható, hogy szabálysértést vagy bűncselekményt valósítson meg. Én kicsit sem értek azzal egyet, hogy melegkérdést csináljunk az ügyből, különösen azért, mert nem is a melegeket, hanem a hatóság tagjait támadták a legnagyobb intenzitással. Egyetértek azzal, hogy a melegfelvonulás esetében is, amely általában egy meglepő elemekkel tarkított, karneválszerű esemény szokott lenni, meg kell húzni egy határt. Egyértelmű kell legyen, hogy meddig lehet elmenni. Például, ha valaki egy melegfelvonuláson meztelenre vetkőzik, s úgy vonul végig egy teherautó platóján, akkor azt az embert ki kell emelni a tömegből, s el kell vinni szabálysértés, vagy bűncselekmény elkövetése miatt.

Az például megbotránkoztató, hogy valaki rózsaszín csuhában, rózsaszín bibliával a kezében vonul? Honnan lehet azt megállapítani, hogy valaki megbotránkoztató-e, vagy sem?

Ki kell alakuljon a bírói gyakorlat. Az egyetem elvégzése után nem véletlenül kell legalább 10 év, amíg a jogvégzettből bíró lesz. Addig gyűjteni kell a tapasztalatot, hogy ilyen esetekben megfelelően tudjon dönteni. Mindent nem lehet papírra vetni, hiszen az élethelyzetek olyan sokszínűek, hogy ez lehetetlen. A bírónak tudnia kell az adott jogszabályt az adott élethelyzetre alkalmazni. Ebben óriási szerepe van az Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának, amely jogegységi eljárás keretében irányelvet alkothat például arról is, hogy ma mi minősül büntetőjogi szempontból is megbotránkoztató magatartásnak. Ennek mentén tudnak a bíróságok egységes módon ítéleteket hozni mondjuk abban, hogy egy rózsaszín papi ruhás ember, vagy a „Jézusnak is két apja volt” feliratú tábla súlyosan kihívó magatartás-e, így garázdaságnak minősül-e. Ez azonban inkább tartozott volna a gyalázkodás törvényi tényállásának hatálya alá, ha azt az Alkotmánybíróság nem semmisítette volna meg. A kérdés igazából az lett volna, hogy a magatartás sérti-e a katolikus közösség emberi méltósághoz való jogát. Tudom, sokak számára megbotránkoztató, visszatetsző viselkedésről van szó, de ez ma – amennyiben nem tévedek – nem büntetőjogi kategória. Valamit azonban hozzátennék: ha valaki mondjuk meztelenre vetkőzik, vagy a teherautó platóján önkielégítést végez, az már jogsértő. Ma sincs tehát szó arról, hogy egy homoszexuális felvonuláson bármit meg lehetne tenni.

Mi van akkor, ha egy vallási közösség úgy érzi, hogy egy kép, egy stílus, egy öltözködés gúnyt űz belőle? Mi az a limit, ami alatt még nem beszélünk büntetőjogi kategóriáról, s ami fölött már beszélhetünk büntetőjogi kategóriáról?

Erre mondom azt, hogy ezt a bíróság alakítsa ki. A bíróságnak lehetősége van arra, hogy meghallgassa szociológusok, pszichológusok, kutatók, igazságügyi szakértők álláspontját. Erre azonban kell iránymutatást adni. A becsületsértés vonatkozásában például ragyogóan kialakult a bírói gyakorlat. Ha valakit lebuzizok, vagy csak utalok rá: ezek közül melyik a becsületsértés, s melyik nem, a bíróság biztonsággal és ma már kiszámíthatóan el tudja dönteni. A bírónak kell konkrét esetben megítélnie azt, hogy mi az, ami a magyar társadalomban jogsértőnek számít. A gyalázkodással kapcsolatban is ez a helyzet. Nem pár nap alatt, de előbb-utóbb átment volna a társadalmi tudatba – mindenki tudta volna –, hogy a rózsaszín csuha, avagy „a Jézusnak is két apja volt” tábla a jogszerűségen innen, avagy azon túl van. Ez azonban megfelelő jogszabály hiányában egyelőre nem állapítható meg. A kérdés az, hogy milyen állami védelmet tudunk szavatolni a meggyalázott állampolgár számára. Egy ilyen törvény megalkotásában azonban a parlamenti pártok közül egyelőre nem partner senki.