Na ki a király?
„Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget – ó mondd, te kit választanál!” – énekelte tegnap este Szörényi Levente, s ugyanabban a pillanatban bennem is megmozdult valami. Elővettem egy papírt és egy tollat, s jegyzetelni kezdte
2008. augusztus 29. péntek 18:59 - Molnár Miklós
Még dugó gyerek voltam, amikor otthon először láttam az István, a király című rockoperát. Csak ültem a TV előtt, és úgy éreztem, ott történik minden a szobában.
Varga Miklós, Vikidál Gyula, Deák Bill, Nagy Feró és a többiek mind nekem énekeltek.
Aztán jött a felvételi a gimnáziumba. Tanulás közben sokat hallgattam az imádott bakelit lemezeket. Lement a „Felkelt a napunk” és újra elkezdődött a „Te kit választanál?”. Persze csak addig, amíg egyedül voltam otthon, mert egy idő után már a háziak se bírták szűnni nem akaró kitartásomat és rajongásomat. Amikor eljött a nagy nap és megkaptam a magyar írásbeli tesztet, apró mosoly fészkelődött félelemtől lebénult arcomra. A fogalmazás címét három előre megadott témából választhattuk ki. Volt egy „karácsonyos”, egy „legjobb kirándulásos” és egy „István, a királyos”. Elolvastam a lehetőségeket és ugyanúgy libabőrös lettem, mint most. A lebénító feszültség örömmel vegyült izgalommá változott, s akkor elpattant valami. Kezembe vettem a tollat és írtam.
Veni lumen cordium
Tegnap kaptunk egy levelet, amiben meghívtak bennünket a belvárosi előadásra. Úgy döntöttem elmegyek, megnézzük, mit kezdtek az új fiúk a régiek által oly magasra tett léccel. Azt kell mondjam, nem mindenki ugrotta meg a szintet. És sokszor nem is a saját hibájukból.
Mindenek előtt természetesen hadd szögezzem le, hogy minden tiszteletem a vállalkozó ifjúságé.
A remake-ekkel mindig az a baj, hogy az eredetihez hasonlítjuk. De ez nem jó, mert úgy se lesz olyan, s innentől csak rosszabb lehet. Ezért igyekeztem elmém újságírói objektivitással kibélelni, s így figyelni a produkciót. Persze nem mondom, hogy mindig sikerült, de mentségemre legyen hozva, hogy én is csak ember vagyok.
A szervezéssel túl sok probléma nem volt, bár az igaz, hogy 2 órát végigállni igencsak kényelmetlen. Még akkor is, ha az embernek nincs ideje ezzel foglalkozni. Tegnap sajnos akadt olyan pillanat, amikor lehetett ilyeneken nyavalyogni. Elhiszem, hogy a Szent István tér kicsi a hatalmas tömeg kényelmének maradéktalan kiszolgálásához, de egy pár sor pad, vagy egy fenéknyi laticel is kicsi, mégis elég ahhoz, hogy ne állni kelljen. Az viszont jó pont az V. kerületnek, hogy ha már egyszer bejutottunk a térre, és nagyon megszomjaztunk a tolakodó magyar emberrel vívott küzdelemben, akkor ingyen és bérmentve annyi vizet ihattunk, amennyit bírtunk (persze csak amíg a készlet tart).
A színpad adta lehetőségeket úgy gondolom jól kihasználta a rendező. De nekem a forgatható színpad szúrta a szemem. Nem rossz ötlet, de a régiek meg tudták oldani anélkül is és ez már a Nemzetiben se jött be. Azonban beszéltem olyan nézőkkel is, akiknek nagyon tetszett ez a megoldás. Ami a – kacsalábon – forgó palotánál is rosszabb volt, az a tőle nem messze elhelyezett domb, s a rajta terebélyesedő „fa”. Nem véletlen írtam időző jelet használva. Mert az minden volt, csak nem fa. Egy hatalmas műanyag henger egy-két oldalirányú felesleggel. Emellett pedig egy kicsit Gyűrűk Urás hatást keltett. A király fája, vagy mi a szösz?
Tudom a sors mostoha voltEz elmondható a főszereplőkről is. Istvánnak nincs királyi kiállása, Koppány pedig valami olyan bődületesen mélyszerű, a toka és a torok közt valahol félúton képződő hanggal próbálta meg elénekelni a szerepre írt kicsit éles, kicsit magas és nagyon ütős dallamot, hogy ezzel azóta se tudok mit kezdeni. De ő legalább férfiasan játszott. (Egy zárójeles költői kérdés: miért kell kifesteni a férfiak szemét?) Az már csak lejárt szavatosságú hab volt a tortán, hogy mindkét trónkövetelőnk fején egy kis raszta pacsmag csillogott. Sajnos nem vagyok nagy történelem szakértő, de annyit azért tudok, hogy akkoriban nem egészen ez volt a divat.
Azt nem mondom, hogy növesszenek hosszú hajat a szereplők (bár első gondolatra jogos kérésnek tűnne – már csak a hitelesség szempontjából is), de legalább egy parókát rájuk rakhattak volna. Mondjuk az is elképzelhető, hogy egy afro uralkodó történetét próbálták eladni nekünk, de az se sikerült…
A táltosnőről nem is beszélve. Igaz, hogy ő kapta talán a legnagyobb füttyszót a tapsoknál, de talán csak kompenzáció gyanánt. Nem értem miért kellett plusz egy szereplőt beiktatni. Lehet, hogy ő valakinek a valakije, de egyszerűen egyrészt felesleges, másrészt rémes.
Ja és a konzervatív közönség részére még egy pár megjegyzés: egyrészt senki ne lepődjön meg azon, hogy Sarolt ugyanannyi idős, mint István, másrészt pedig készüljenek fel a Vecellin és Gizella duettje alatt folyó és oda egyáltalán nem illő tömegszex-jelenetre…
Felkelt a napunk!Nem kell megijedni, alapvetően jó szájízzel hagytam el a Szent István teret. A zene, a tánckar, a dobos lányok, a harcoló tömeg, a féltékeny Gizella, a William hercegre emlékeztető Vecellin, Koppány ágyasai, a rohamrendőrökre emlékeztető katonák mind fantasztikusak voltak. A néhány elhanyagolható és néhány óriási hibát összevetve és a zene hatását kellőképpen felértékelve nem volt ez olyan rossz.
Majdnem óhatatlanul odaírtam egy "Ó"-betűt a neve elé. Lehet, találó lett volna. Ugyanis az ön recenziója annyira bulvárszerű, annyire üres, hogy maximum a Sztory Magazinban kaphatna helyet.
Sajnos azt a világot éljük, amikor nem feltétlenül kell diploma az újságíráshoz. Persze, épp visszaüthetne azzal, hogy az ön cikkének "áldozatai", vagy azok többsége ugyancsak nem tudják papírral igazolni, hogy színészi mesterséggel bírnak. A különbség annyi, hogy A Társulat tagjainak előadását nézve bizony eszembe nem jutott, ki a profi és ki az amatőr. Ugyanis az egész előadásra rányomta bélyegét egy profi, igazán avatott, mély gondolatokkal, jó jellemábrázoló képességgel bíró rendező. Szikora János soha nem látott mélységeket tárt fel, akár a szereplők közötti viszonyt, akár a karakterek belső világát nézve. Megannyi új nézőpont, megannyi új figura. Kérdem, feltétlenül baj, hogy ezúttal egy teljesen más Koppányt, egy teljesen más Istvánt láthattunk? Úgy hiszem, nem. Igen, mások a hangsúlyok. Más színekkel vannak megfestve Szikora főszereplői. De azt hiszem, ez a legcsodálatosabb, hogy ugyanabból a darabból, ugyanazokból a karakterekből egész mást is ki lehet hozni.
Más a történelmi környezet, s éppen ezért ugyanazok a sorok is egész más üzenetet hordoznak ma, mint 25 évvel ezelőtt. Ki az, aki veheti magának a bátorságot, hogy elmondja, csak egyfajta Koppány-figura a hiteles: a terpeszkedő, öklét rázó, vicsorgó, barbár vadember figurája. Ki mondhatja azt, hogy Istvánt csak és kizárólag marionettfiguraként lehet látni és láttatni?
Ez az előadás, ez a mű a 25. születesnapját ünnepelte. Ezalatt a negyedszázad alatt számos előadást, számos rendezői koncepciót élt meg. Mindenki rajta hagyta a maga kéznyomát, s egyik sem feltétlenül másolta az eredetit. Mndegyik tudott újat hozni, új színt bemutatni. A Koltay-féle rendezés mellett feltétlenül meg kell említeni a kőszínházi ősbemutatót színre vivő és azt öt éven át színpadon tartó Kerényi Imrét, majd a művet a Millennium évére újrafogalmazó Iglódi Istvánt, akinek rendezése nyolc éve töretlen sikert élvez. S említhetnénk még a csíksomlyói előadást, mely azonban gondolatiságában a királydombi hagyományt követte. Inkább örülnünk kellene, hogy széles a repertoár, hogy a 25 év alatt minden generáció rátalálhatott a maga legkedvesebb István, a király-előadására. Nekem is megvan az enyém. 2001-ben láthattam élőben először a szegedi szabadtérin az Iglódi-féle rendezést, amely azóta olyannyira a szívemhez nőtt, hogy az évadonkénti két előadás simán belefér anélkül, hogy megunnám.
S jelzem, már Iglódi figurái sem azok a merev, egysíkú, egyszínű karakterek.
Tóth Sándor Istvánja vívodó karakter, aki a darab végére rátalál önmagára, s a nemes feladatra, az atyai örökségre. Gazdag Tibor lázadója egy sokszínű embert formál meg. Nem vicsorog, nem dübörög. Mégis elementáris erővel ragadja el a nézőt. Hol az erős vezért, hol a féltő apát, hol a táltos víziójától megroppanó férfit láthatjuk benne.
Császár Angela Saroltja kemény asszony, megélt évekkel a háta mögött, igazi bölcsességet sugározva. Pápai Erikáé pedig soha nem látott kecsességet, fejedelmi tartást, rideg eleganciát mutat. S még sorolhatnám... de most itt nem teszem... Már ők sem a szokásos gyenge legény-vadember ellentétet hozták.
Szikora pedig úgy érzem, még inkább a karakterek mélyére igyekezett vezetni bennünket. Feke színészi képességeiben nem marad el a nagy elődöktől, s hangban pedig vitathatlan, méltó az címszerepre. Vadkerti Imre Koppányáról a tisztaság jut eszembe, a népéért aggódó, a helyét a fejedelmi házban tökéletesen ismerő somogyi nagyúr arca. Más karakter, más hangszín. Senki nem mondta, hogy ezt a karaktert csak karcolós technikával lehet elénekelni.
Herczeg Flóra Rékáját a legnagyobb kritikusok is kiemelik. Ő tudja, miről szól a színpad. Tudja, nem népdalt kell pacsirtahagon elénekelni, hanem érzéseket átadni, ha kell, szívbe markoló, fájdalmas érzéseket. Az ő hangja karcol, sért, fáj - s ettől születik az értő hallgatóban a katarzis érzése.
Folytathatnám. Nem teszem. A cikk íróját különösebben nem minősítem. Munkája érettségi dolgozatnak sem menne el - márcsak terjedelmét illetően sem. Nem hiszem, hogy egy ilyen előállítása négy kemény órát igénybe vett volna. Másrészt ugyanakkor Tureis olvasótársam tökéletes fegyvertárat csillogtatott meg a cikk írója felé: lám, ha már hadakozni akarsz, akkor tedd azt komoly fegyverek birtokában. A recenzor azonban híján volt ezen eszközöknek, s úgy ment a csatába, hogy nem volt nála semmi, csak egy ócska penna, meg az előítéletei. Így aztán nem lehet komoly esszét írni. Nem is úgy vesszük. Kár is rá szavakat pazarolni.
Tisztelettel:
Rechtenwald Kristóf
Cikkéből elsősorban az tűnik ki, hogy Ön mennyire igénytelen és felszínes valaki.
Meg sem kísérli a darab cselekményén, mondandóján, 25 évvel ezelőtti és mostani rendezői, művészi koncepcióján keresztül láttatni, elemezni a művet, hogy kritikai észrevételei valóban fajsúlyosak és hitelesek lehessenek.
De sajnos úgy tűnik, a darab cselekményének, mondandójának már ama bizonyos "magyar írásbeli teszt" megírása idején sem lehetett birtokában, (a teszt eredményét kérdezni sem merem). Ellenkező esetben nem írna pl. olyan butaságokat, hogy a fiatal, tépelődő, gyötrődő Istvánnak Koppányhoz hasonlatos kemény férfiasságot kéne tanúsítania.
De súlyos tárgyi tévedései mellett az apróbb részletek megítélésében is kicsinyeskedőek és nevetségesek észrevételei, melyeket rosszindulattal, sőt alpári kijelentésekkel, - "valakinek a valakije" - kever.
Az olvasóknak szerencsére van lehetőségük összehasonlítani a cikk és a hozzászólások színvonalát, mind tárgyi ismeretek, hozzáértés, intelligencia, mind stílus tekintetében.
Az összehasonlítást az ön és az oldal szerkesztőinek is ajánlom figyelmébe!
Cikkéből elsősorban az tűnt föl számomra, hogy Ön milyen felületes és igénytelen valaki. A darab mondandójának és az alkotók szándékának megértésére még csak kíséletet sem tesz. Sajnos úgy tűnik, ez korábban, ama magyar írásbeli tesztnél sem sikerült, melynek eredményét megkérdezni sem merem.
Ha ifjan sikerült volna megismerkednie az "István, a király" tartalmával és mondandójával, bizonyára nem várna a fiatal és tépelődő, gyötrődő Istvántól Koppányhoz hasonló kemény férfiasságot.
De a nagyobb tárgyi tévedései mellett az apróbb részleteket kritizáló, kicsinyeskedő megjegyzései sem helytállóak és méltatlanok mind a darabhoz, mind egy tollforgató emberhez.
Javasolnám önnek (és az oldalért felelős szerkesztőknek is), hogy hasonlítsák össze a cikk és a hozzászólások színvonalát, mélységét, a tárgyi tudást, ismeretanyagot, szakértelmet, hozzáállást,
stílust. Remélem némi önkritikát tud majd gyakorolni.
zsejke
Cikkéből elsősorban az tűnt föl számomra, hogy Ön milyen felületes és igénytelen valaki. A darab mondandójának és az alkotók szándékának megértésére még csak kíséletet sem tesz. Sajnos úgy tűnik, ez korábban, ama magyar írásbeli tesztnél sem sikerült, melynek eredményét megkérdezni sem merem.
Ha ifjan sikerült volna megismerkednie az "István, a király" tartalmával és mondandójával, bizonyára nem várna a fiatal és tépelődő, gyötrődő Istvántól Koppányhoz hasonló kemény férfiasságot.
De a nagyobb tárgyi tévedései mellett az apróbb részleteket kritizáló, kicsinyeskedő megjegyzései sem helytállóak és méltatlanok mind a darabhoz, mind egy tollforgató emberhez.
Javasolnám önnek (és az oldalért felelős szerkesztőknek is), hogy hasonlítsák össze a cikk és a hozzászólások színvonalát, mélységét, a tárgyi tudást, ismeretanyagot, szakértelmet, hozzáállást,
stílust. Remélem némi önkritikát tud majd gyakorolni.
Véleménye olyannyira szubjektív, hogy elfelejtette megemlíteni miszerint a fiatalok a Társulat tagjai, bár illusztrációként használja az egyik televíziós felvételen készült fotót, a Bazilika előtt hiába kerestem a színpadot és az utolsó fotóillusztráció is egy másik előadáson készült, igaz a társulatos logót sem használta fel. A férfi művészek kifestésével kapcsolatban talán érdemes lenne több (szabadtéri) színházi előadást is megnéznie, különös tekintettel a nagyszínpadra tervezett produkciókra.
Ezek után felvetődik a kérdés: vajon miről is szól ez az írás....? A többi lényegeset az előttem szólók igazán kiválóan összefoglalták.
Mindenesetre különleges jutalom Önnek, hogy azért alapvetően jó szájízzel hagyta el a teret.
Szeretnék sorban reagálni a cikkben megjelenő gondolataira, mert egy az, hogy nem értek egyet sok dologgal, amit kifogásként emel az új darabbal szemben, de egy másik dolog az, hogy mélyen felháborít az, ahogyan a minimális tiszteletet nem adja meg azoknak, akik kemény munkával állították színpadra újra ezt a halhatatlan rockoperát!
Mivel én nem voltam jelen annál a bizonyos Bazilika előtti előadáson (Szegeden volt szerencsém megtekinteni a darabot) talán érhet az a vád, hogy vaktában vagdalkozom. Szándékom csupán az, hogy gondolatmeneti csúsztatásaira rávilágítsak.
Kezdjük rögtön azon kijelentéssel, hogy: "A remake-ekkel mindig az a baj, hogy az eredetihez hasonlítjuk. De ez nem jó, mert úgy se lesz olyan, s innentől csak rosszabb lehet." Már megbocsásson, de ez egy nagyon ostoba megállapítás, ami nem csak logikailag suta, de arra is következtetni enged, hogy ön eleve azzal a gondolattal tekintette meg az új rendezést, hogy úgysem lesz olyan (jó), mint a régi...és a következő gondolatában már le is írta a darabot, mert ebből ön számára egyenesen következik az, hogy biztosan rosszabb lesz. Ilyen előjelű hozzáállással én inkább nem hangsúlyoznám az objektivitásomat!
A következő dolog, ami szemet szúrt számomra: "... nekem a forgatható színpad szúrta a szemem. Nem rossz ötlet, de a régiek meg tudták oldani anélkül is és ez már a Nemzetiben se jött be." Azt elfogadom, hogy ízlésének nem felel meg a forgathatós színpad - féle megoldás, DE könyörgöm ne használja érvkény, hogy "ez már a Nemzetiben sen jött be" - és akkor mi van? - kérdem én...mert nem látom az összefüggést a két kijelentés gondolati tartalma között és egyáltalán, hogyan lehet egy szabadtéri, alapból másként "dimenzionált" előadást egy kőszínházhoz hasonlítani. A másik kérdés az, hogy a Nemzetiben kinek nem jött be és miért? - mert ez a másik dolog, amiről mélyen hallgat.
És itt csap arcul a következő lazán odavetett kijelentés: "Istvánnak nincs királyi kiállása..." - talán, ha megfogalmazná, hogy miben merül ki ön számára a "királyi kiállás"! Mert így és ennyiből kevéssé jön rá az olvasó, hogy pontosan mit is nehezményez.
Külön ínyencség az, amit a Koppányt alakító Vadkerti Imréről mond, idézem: "Koppány pedig valami olyan bődületesen mélyszerű, a toka és a torok közt valahol félúton képződő hanggal próbálta meg elénekelni a szerepre írt kicsit éles, kicsit magas és nagyon ütős dallamot, hogy ezzel azóta se tudok mit kezdeni." Csak halkan kérdezem meg, hogy zenei képzettség szempontjából milyen szinten van, hogy ilyen kijelentést enged meg magának? Vadkerti Imre hangja a szerepdöntők során hatalmas változáson esett át! Tisztán és artikuláltan énekel, tehetségéhez kétség sem fér - legalábbis az általam ismert zenei szakemberek szerint, de valószínűleg ön ezt jobban meg tudja ítélni. Ha megbarátkozni nem is, de talán elfogadnám azt, hogy önre ilyen hatással volt az új Koppány, de az a minősíthetetlen stílus, amelyben róla nyilatkozik nélkülözi azt a profizmust, mellyel gyakorlott műkritikusok vagy "csak" tollforgatók szoktak rendelkezni!
"Az már csak lejárt szavatosságú hab volt a tortán, hogy mindkét trónkövetelőnk fején egy kis raszta pacsmag csillogott. " illetve "Mondjuk az is elképzelhető, hogy egy afro uralkodó történetét próbálták eladni nekünk, de az se sikerült…" - ezek ugyancsak olyan megállapítások, amikkel viszont én nem tudok kezdeni semmit, mert nyilvánvaló egyrészt, hogy a történelmi hűséget kéri számon, de hogy ezen "felháborodása" kimerül abban, hogy nemtetszését fejezi ki a szereplők hajviseletét illetően eléggé sajnálatos! Itt és most csak arra tudok gondolni, hogy mindenképpen bele akart kötni valamibe, amit aztán egy erőltetett poénnal fűszerezett (Lásd afro uralkodó esete a magyarokkal)...
"A táltosnőről nem is beszélve. Igaz, hogy ő kapta talán a legnagyobb füttyszót a tapsoknál, de talán csak kompenzáció gyanánt. Nem értem miért kellett plusz egy szereplőt beiktatni. Lehet, hogy ő valakinek a valakije, de egyszerűen egyrészt felesleges, másrészt rémes." - Ön nem érti, hogy miért kellett egy szereplőt beiktatni, de azt nem fejtette ki, hogy miért nem ért egyet ezzel az újítással, miért nem látja szükségét?
A "kompenzáció" kifejezés nem tudom, hogy hogyan kerül abba a szövegkörnyezetbe, amelyben ön használja és azt sem értem, hogy miért gondolja, hogy a kapott taps -és tetszésnyilvánításoknak ilyetén háttere lenne???? Amit viszont ezután feltételez egyszerűen felháborító akárcsak a minősítések, amelyekkel Fejes Szandra művésznőt VAGY szerepét illeti, itt megint csak az indoklás hiányzik...no meg a tisztelet...
A Sarolt és István közötti korkülönbség hiányának szóvátétele arra enged következtetni, hogy sajátosan értelmezi a színházat, mint olyant, képtelen elvonatkoztatni a reális "adatoktól" a műélvezet javára arról nem is beszélve, hogy a Sarolt karakterét játszó Éder Enikő egy azon művészek közül, akik képesek egyik percben fiatal leányok, majd a másikban matrónák lenni!
" Nem kell megijedni, alapvetően jó szájízzel hagytam el a Szent István teret. " - biztosíthatom önt arról, hogy semminemű ijedtséget nem érzek, csupán értetlenül állok hanyagul idevetett cikke előtt. Hiányoznak az indokok, az érvek, a gondolatmenet nem koherens, kiragad egy-egy mozzanatot és nevetséges illetve sértő stílusban minősít!
Abban bízom, hogy visszaolvasva saját cikkét rájön a hiányosságokra.
Szeretném leszögezni, hogy az ősbemutatón nem voltam, de jól ismerem a régi szereplőgárdával játszott rockoperát és nagy kedvencem, de ez nem zárja ki azt, hogy elfogadjam és szívből örüljek annak, hogy ezek a tehetséges fiatalok kemény munkával újra színpadra vitték az István, a királyt - és engedtessék meg, hogy én is kifejezzem véleményemet: az új rendezés méltó a rockopera múltjához és örömmel tölt el, hogy láthattam, hallhattam!
Tisztelettel,
Szlopp Bernadette
Ön is csatlakozott azon billentyűzetkoptató álrecenzorok, hivatásos magánvéleményformálók hosszú sorába, akik irományuk tárgyára, jelen esetben az István, a király jubileumi előadására vonatkozó kommentárjaikat nem tudják, avagy nem akarják indoklással alátámasztani. Márpedig ennek hiányában ez csak szubjektív vélemény, nem kritika.
Számos megjegyzése közül csak néhányat emelnék ki példa gyanánt. Ön rendkívül elmésen megállapítja, hogy Sarolt ugyanannyi idős, mint István. Nos, ez nem igaz: a darabban Sarolt egy középkorú nő, István pedig egy huszas éveiben járó férfi. A szerepeket alakító színészek életkorban valóban elég közel állnak egymáshoz: Feke Pál 27, Éder Enikő 28 éves. Amennyiben Ön úgy véli, hogy a művészek nem tudták e tényt feledtetni, alakításuk értékéből levont az ehhez szükséges színészi eszköztár hiánya vagy nem kielégítő használata, akkor Öntől, mint újságírótól elvárható lenne ezen véleményének értelmezhető megfogalmazása, nem csak egy hamis, félrevezető félmondat közlése.
Szintén az Ön által leírtaknál bővebb kifejtést igényelne, hogy pontosan miért kérdőjelezi meg a Táltosasszony karakterének létjogosultságát. Mivel ez egy jelentős eltérés az eredeti darabtól, feltételezhető lenne, hogy esetleg azzal van problémája, hogy a szövegkönyv átírása nélkül Ön szerint nem értelmezhető a változtatás, a dramaturgia szempontjából súlytalan lesz a jelenet, szerkezetileg logikátlanná válik a mű, és mindezen problémákat a rendezés sem tudja kompenzálni. Ön ezzel szemben mindössze annyit tud írni, hogy a Táltosasszony “egyrészt felesleges, másrészt rémes”. Szűkszavú véleményének második fele még érthetetlenebb. Egészen pontosan mit, kit minősít rémesnek? A Táltosasszonyt, mint karaktert, vagy az őt alakító művészt? Egyáltalán nem mindegy, ugyanis míg az előbbi “pusztán” egy sokadszor ismétlődő hiányosság az Ön részéről, addig az utóbbi egy színész-énekes munkájának igencsak durva elmarasztalása. Mivel egy nyitott gondolkodású ember a negatív kritikából is okulni próbál, ezért úgy lenne tisztességes, ha megadná a művésznőnek, nevezetesen Fejes Szandrának erre a lehetőséget. Azonban az Ön egyszavas megnyilvánulása még ecélból is teljesen használhatatlan, hiszen semmiféle énektechnikára, színészetre, mozgáskultúrára vonatkozó tartalma sincs. Ráadásul Ön ezt egy sértő, felháborító feltételezéssel kombinálja, ugyanis azt sugallja, hogy a művésznő kapcsolatainak köszönheti a szerepet, netán a karakter létrejöttét is.
Az Ön színházi hozzáértését minősíti, hogy a hosszú évek óta bevett gyakorlatnak számító forgószínpad alkalmazását a rendezés egyik fő hibájaként említi, magyarázatként pedig annyit fűz hozzá, hogy a "régiek meg tudták oldani enélkül is". Valóban lehet egy darabban forgószínpadot rosszul alkalmazni, például ha semmilyen gyakorlati funkciót nem tölt be, csak látványelemként funkcionál, esetleg rosszul megtervezett díszletelemeket mozgat, netán nem tudja elősegíteni a jelenetek folytonossá tételét. Viszont azzal az indokkal kifogásolni ezt a színpadtechnikai megoldást, hogy egy korábbi rendezésben nem volt látható, megmosolyogtató újságírói amatőrizmusra utal, különösen, hogy saját bevallása szerint céljául tűzte ki az objektivitást.
Igazság szerint nem sok jót lehet elvárni olyan személytől, aki a “remake”-et önkényesen úgy definiálja, hogy mivel nem ugyanaz mint az eredeti, ezért csak rosszabb lehet. Reményeim szerint egy ilyen szintű kijelentést bármilyen újságírói iskola azonnali elbocsátással jutalmazna. Nos, ez Önnel a jelek szerint mégsem történt meg. Nem tudom, példának okáért Ön mennyire jártas a Tudor-korszak Angliájának művészettörténetében. Shakespeare Rómeó és Júliája ebben a korszakban került először bemutatásra. Az ön gondolatmenetét követve az elmúlt öt évszázad minden egyes adaptációja törvényszerűen elmaradt az eredeti, nagyából 1595-re tehető rendezéshez képest. Ezt eléggé merész kijelentésnek tartom, tekintve hogy az Erzsébet-korabeli színházban a darabokat nagyrészt díszletek nélkül, gyakran minden korhűséget nélkülöző jelmezekben, a női szerepekben is férfi színészekkel adták elő.
A szomorú az, hogy a szakértői recenzióra számító gyanútlan olvasó az Ön véleményére hagyatkozva ítéli meg az előadást, és adott esetben Ön által befolyásolva nem megy el személyesen megnézni. Ugyanakkor meg kell vallani, a szakmájával járó és a nyilvánosság által ráruházott felelősség felismerése és annak tiszteletben tartása soha nem volt a kritikus, mint újságírói csoportosulás erőssége. Ezt a hiányosságot kizárólag Önnek felróni nem volna tisztességes, így csak szomorú megállapításként könyvelem el, hogy Ön is ebbe a sorba tartozik.
Azt még eddig senki sem vetette fel, hogy a koronázási jelképek egyáltalán korhűek e. Valóban ez a korona, országalma, jogar, palást Szent István koronázási kellékei?
Jelzem: nem! Csak a palást az!
Bezzeg a smink, korhű hajviselet sarkalatos kérdés. Az sem fontos, hogy Saroltot játszó színésznő civilben hány éves. (ha egy hatvan éves színésznőre tizenéves szende szerepet osztanának az furcsa lenne, fordítva nem feltétlenül igaz.)
Talán az sem feltűnő, hogy ez a díszlet nem öncélú ringlispílként funkcionált?
Mindannyian tudjuk, hogy ez a mű nem dokumentumfilm.
Nem zavaró a korszerű szcenika, a látványos jelmeztár, nagyon jót tett a darabnak az új hangzás, az átértékelt Koppány ábrázolás.
A koronázási jelvényeinket a társadalom elfogadta , így ezeket sem tekinthetjük hiteltelennek ebben a megjelenítésben.
A kutyát sem érdekli az, hogy nem három szabályos varkocsba van fonva Koppány frizurája. István sminkjét viszont én sem venném ennyire mongoloid fazonra.
Ahogy az ábra mutatja Szörényi- Bródy szerzőpáros sem sikítozik a modernizálás ellen.
A végezetül kérném a cikk szerzőjét pontosítsa az alábbi mondatait:
Mit kompenzál a taps?
"A táltosnőről nem is beszélve. Igaz, hogy ő kapta talán a legnagyobb füttyszót a tapsoknál, de talán csak kompenzáció gyanánt."
Az idézet második mondatát ha kérhetném újra gondolni!
"A remake-ekkel mindig az a baj, hogy az eredetihez hasonlítjuk. De ez nem jó, mert úgy se lesz olyan, s innentől csak rosszabb lehet "
Ilyet általános iskolába is meg tud fogalmazni egy kisgyerek, mikor olyanról kell írnia, amire nem is volt kedve elmenni, nem érdekli, de azért megírja...hihetetlen, hogy ezt ki lehet rakni....végülis csak az oldal ég vele, na meg aki összecsapta a cikket...s ezzel nem azt mondom, hogy tökéletes volt, vagy jobb volt mint a régi , mert nem, azt mondom, ha valaki a munkájában ennyire trehány..az viselje a hozzászólásomat, ha már elolvastam a remek(remake)művét....cöcöcö