- Szervusz! Hogy tetszenek a plakátok?

- Tulajdonképpen nem is az a fő kérdés, hogy nekem tetszenek-e. Véleményem szerint az a fontos, hogy az embereket érintsék meg a képek. Nem véletlen, hogy nem vállalok szerepet a zsűrizésben sem.

- Nocsak. Miért?

- Egyrészt mert nem bírok végignézni mintegy 1200 képet. Viszonylag türelmetlen fajta vagyok ugyanis. Másrészt pedig nehezen tudok felelősséget vállalni azért, hogy az én döntésemnek megfelelően menjen tovább egy pályázó, vagy épp maradjon ki valamiből.

- Miért kell a boldogságról egyáltalán kiállítást rendezni?

- Szerintem az a jó benne, hogy sikerült végre kiugrani abból a „klasszikus hármasból”, amire a magyar emberek általában asszociálnak, ha megkérdezik tőlük, hol a boldogság mostanában. Ugye itt a szexről, a pénzről, és egy másik országról, mint alternatíváról van szó. Én azt gondolom, hogy erre a kérdésre sokfajta választ lehet adni, emellett sok olyan témát is feszegetnek a plakátok, amelyek a boldogság hiányáról szólnak. Ez az, (vagyis a boldogság hiánya- a szerk.) amit mi magyarok mintha sokkal jobban éreznénk, mint amennyire jelen van mindennapi életünkben. Tudjuk ugye, hogy mindenféle felmérés azt mutatja, hogy mi az Európai Unió huszonöt tagállama közül a legboldogtalanabbnak érezzük magunkat. Úgy látszik, valahogy nem teljesültek elvárásaink a rendszerváltás után.

- Most komolyan: megalapozott szerinted ez az attitűd?

- Hogy így érezzük magunkat? Szerintem egyáltalán nem. Én nagyon sokat utazom a világban, sok más országnak is látom a problémáit, és ez alapján mondom, nincs különösebb alapunk boldogtalannak lenni. Az viszont nagyon is megalapozott, hogy össznépi boldogtalanságunk újabban már nem csak következménye, hanem egyenesen okozója is annak, hogy nem tudunk megoldani bizonyos társadalmi problémákat, hogy nem jutunk egyről a kettőre. Súlyos jelenséggé vált a boldogtalanság, s megakadályoz bennünket, hogy újra összefogjunk, hogy újra bízzunk egymásban, hogy vállaljuk azokat feladatokat és kihívásokat, amelyek nagy és közös erőkifejtést igényelnek, hogy kooperáljunk a társadalomban és így tovább. A boldogtalanság tehát szerintem olyan nemzeti csapás Magyarországon, amivel saját magunkat korlátozzuk. Ez nagyon komoly probléma, de a megoldását nem szabad a politikától várni, hanem nekünk, civileknek kell megoldani.

- Kérdés, mennyire erős, illetve elég erős-e a civil szektor hazánkban. Hiszen valljuk be, nálunk eddig még azt sem sikerült behatárolni, mit tekintünk egyáltalán civilnek.

- Nem erős a társadalmi szféra Magyarországon, ez tény. Bár speciel az Arc egyre inkább a civilség felé próbál tendálni az évről-évre megrendezett kiállításaival. Tulajdonképpen egy a lényeg: ne a pártpolitikától, a kereskedelmi médiától, és a nagyvállalatoktól jövő „erőnek” hagyjuk magunkat alávetni. Ne hagyjuk, hogy a hétköznapjainkat csak ezek határozzák meg, hanem tudjunk úgy véleményt alkotni, ránézni egymás teljesítményére, bízni egy másik emberben, ahogy még azelőtt tettük, hogy ez a mostani világ kialakult volna. És ez most nem azt jelenti, hogy én a szocializmus sírom vissza, csak egyszerűen a közösségben, a családban, a barátokban kell keresni a boldogság igazi erejét.

- Jó, de miért pont most került elő ez a téma?

- Talán azért, mert már annyi mindenki panaszkodik, annyi mindenki mondja, hogy nem jó itt semmi, hogy kíváncsiak lettünk, vajon a pályázóink is így gondolják-e, illetve, ha együtt megnézzük azokat a képeket, amik most kikerültek, akkor vajon ugyanazt a választ kapjuk-e a végén, mint előtte? Arra gondoltunk, hogy végre valami másról kellene beszélni, mint amit a média, a politika, vagy a közélet sugall – vagyis a boldogtalanságot. Úgy éreztük ez most nagyon aktuális.

- Egy kis jóslásra szeretnélek most felkérni. Véleményed szerint meddig lehet még itt, az Ötvenhatosok terén a Plakátkiállítás? Csak azért érdeklődöm, mert igazi „budapestikum”, hogy ami sikeres vállalkozás a fővárosban, az valakinek holtbiztos, hogy szúrja a szemét…

- Nézd, ha a rendezvény, mint vállalkozás anyagi értelemben is sikeres lenne, akkor sokkal több mindent tudnánk csinálni, nem csak ezt az egy kiállítást egyszer egy évben. A bővítés érdekében egyébként át is kell majd alakítani az Arcot, mert jelenleg szinte non profit jelleggel működik. Márpedig sokkal több jó projektet tudnánk életre hívni, ha ehhez megfelelő bevételeink lennének. De a konkrét kérdésre válaszolva: én azt gondolom, hogy a plakátkiállítás egyelőre most már egyetlen pártnak, sőt senkinek sem fáj. Mostanra talán még azok is, akik eddig azzal gyanúsítottak, hogy mi kizárólag az egyik oldal ízlését képviseljük, megértették, hogy a kiállítás egyetlen párthoz sincs kötve, hanem „csupán” a közélet bizonyos témái emelődtek ide a plakátfelületekre a pályázók által. Szerintem az Arc ma már ugyanúgy hozzátartozik Budapest kulturális életéhez, mint mondjuk a Tavaszi-, a Sziget-, vagy a Borfesztivál. Azt gondolom, hogy a fővárosiak szeretik, az övék és róluk szól.