Az Illés kétségkívül az egyik legnépszerűbb beatzenekar volt az országban a hatvanas évek végétől, a hetvenes éveken át. A politikai hatalom szemében ők a három T közepén helyezkedtek el, a „tűrt” kategóriában. Érdekes, hogy családi zenekarként indult, viszont ezalatt nem a híres Szörényi testvérpár értendő, hanem az alapító Illés Lajos és testvére Károly. A két Szörényi 1965-ben lépett be a csapatba.

A mai dalt abból az évből vettük, mikor egyszerre két irányba is megpecsételődött a zenekar sorsa. Egyik síkon óriási sikert arattak zenéjükkel, elnyerték a Táncdalfesztivál fődíját is az „Amikor én még kissrác voltam” című számukkal. Ráadásul a népzenei elemeket is használó muzsikájukban neves művészek is láttak fantáziát, és támogatták a fiúkat. Azonban a „nemzetközi helyzet fokozódott”, így a politika is rátette a kezét a fiatalokra ilyen nagy hatást tevő zenekarra. A mondvacsinált vádak, és a hatalom bekeményítésének „köszönhetően” a rossz tapasztalatokból egy zseniális lemez született (olyan slágerekkel mint „A kugli”, a Sárika, vagy éppen a „Keresem a szót”).

Az igazi pofont 1970-ben kapták a hatalomtól, londoni látogatásuk, és a BBC-nek adott interjújuk után, megpróbálták ellehetetleníteni őket. Így alakult ki az a helyzet, hogy a fővárosban nem tudtak fellépni, és a „vidék legjobb zenekara” lettek.

Az együttest 1973-ban a tagok közti feszültség miatt feloszlatta Illés Lajos. A legendás felálláson kívül még összeállt egy „Új Illés” évekkel később. Az igazi zenekar azonban a 2005-ben dupla búcsúkoncertet adó Illés marad sokak emlékezetében.

És most hallgassuk meg, hogy milyen volt, amikor még kissrácok voltak.