Amikor Barack Obama demokrata elnökjelölt 2008. március 18-án előadta híressé vált faj-beszédét felmerült a kérdés, hogy mi is kapott nagyobb médianyilvánosságot: amiről Obama beszélt vagy, hogy egyáltalán beszélt erről a kérdésről. Tény azonban, hogy a színesbőrű elnökjelöltnek sokkal egyszerűbb faji kérdésekről beszélnie, mint egy fehér embernek. „Az amerikai fehérek ugyanis úgy tanulták otthon, hogy fajokról beszélni egyenlő a rasszizmussal, éppen ezért ódzkodnak is ettől” – mondja Samuel Sommers, a medfordi Tufts Egyetem szociálpszichológusa.

De ha nem merünk fajról beszélni, akkor bizony könnyedén kommunikációs problémába ütközhetünk. Egészen hosszú magyarázatokba bonyolódhatunk például, amikor nehezünkre esik kimondani: „Nézd azt az ázsiai fickót!”. Amerikában komoly tabunak számít valakinek a fajára való utalás. Mindez annak ellenére, hogy az embernek a másodperc tört része alatt sikerül beazonosítania egy másik emberi fajt az arca alapján.

Egy kis játék

Sommers és kollégái egy gyerekjátékot vettek alapul, hogy megvizsgálják a jelenséget: hogyan is reagálnak az emberek, amikor egy másik fajból való társuk arcát látják viszont. És milyen verbális következményei vannak egy ilyen felismerésnek. A „Találd ki: ki az?!” nevezetű játékot egy csöppet átvariálták a kutatók. Az asztalon olyan kártyákat helyeztek el, melyek különböző nemű és fajú embereket ábrázoltak. Az egyik résztvevőnek választania kellett egy kártyát, a másiknak pedig ki kellett találnia, hogy ki lehet a képen. Az a „játékos”, akinél a kártya volt csak igennel és nemmel válaszolhatott a kérdésekre, csakúgy, mint a barkochba játékban.

A kísérletben gyerekek vettek részt. Már előző tanulmányokból kiderült, hogy az amerikai gyerekek tíz éves koruktól kezdik magukévá tenni a fajról szóló beszéd tabu mivoltát. A „játékban” két különböző korcsoportot vizsgáltak, az egyikben 51 nyolc-kilenc éves gyerek volt, a másikban ugyanolyan létszámban tíz-tizenegy éveseket tettek. Mindkét csoportban vegyesen voltak fiúk és lányok, viszont javarészt fehérek voltak a résztvevők. A „játékban” abszolút megengedett volt a képen látható emberek faji jegyeiről kérdezni, mivel így a gyerek gyorsabban ki tudta választani a kártyát.

Az eredmény a fentieknek megfelelően alakult. A fiatalabb csoport 77 százaléka kérdezett rá a képen ábrázolt személyek fajára, míg az idősebbek között ezt csak 37 százalék tette meg. Ennek következményeképp az ifjabbak, átlagosan 7.4 kérédsből találták ki, hogy ki volt a képen, ezzel szemben az idősebb csoport tagjainak 8.3 kérdésre volt szükségük ehhez.

Egy másik, hasonló tesztet is készített a kutatócsoport, ezúttal felnőtt résztvevőkkel. A száz kísérleti alany mindegyike fehér volt, vegyesen voltak férfiak és nők. A kitalálósdit fele-fele arányban fehér, illetve fekete partnerrel végezték. Az eredmény egyáltalán nem meglepő: amikor a kísérlet résztvevői fehér emberrel “játszottak”, az esetek 89 százalékában került szóba a kártyán látható személy faji hovatartozása. A fekete partnerrel viszont ugyanez a szám 67 százalék volt. Tehát azok, akik színes bőrűekkel voltak párban, kellemetlenebbnek érezték a fajról való kérdezést.

A rasszizmustól való félelem?

Mármint attól, hogy rasszistának tartanak minket. A felvázolt kísérletek azt igazolják, hogy az Egyesült Államokban a fehérek úgy gondolják nem illik egy másik ember fajáról, bőre színéről beszélni. A tesztek eredményei megmutatták, hogy akik tabunak tekintették a faji jegyek felhasználását a feladathoz, azok bizony rosszabbul teljesítettek a “játékban”. Bizonyos szituációkban tehát nagyobb gondot okozhat, ha kerüljük a különböző fajokról szóló beszédet, mint amikor megemlítjük a másik ember bőrszínét.

Érdekes a tesztek azon eredménye is, amikor a fehérek nagyobb arányban mertek fajokról beszélni fehér partnereikkel, mint a feketékkel. Mivel a bőrszínről való diskurzus úgymond nem politikailag korrekt az USA-ban, a fehérek attól tartottak, hogy negatív reakciókat kaphatnak a fekete “játszótárstól”. Esetleg rasszistának tarthatják őket, hiszen megkülönböztetik a másik embert bőre színe alapján.

Megkülönböztetni felismerés szinten azonban teljesen más, mint megkülönböztetni valakit a cselekvés szintjén. Az, hogy az ember látja és tudatosítja, hogy kinek milyen a bőre színe, még nem teszi őt fajgyűlölővé, mert akkor mindenki az lenne. Az már egy másik történet, ha ebből a felismerésből következtetően hátrányos helyzetbe kergeti a másikat, akár csak az agyában is.