Választások

Belgiumban 2007 nyarán tartottak parlamenti választásokat, amely során a flamand oldalon két tömörülés, a Kereszténydemokrata és Flamand Párt és az Új Flamand Szövetség választási együttműködése nyerte el a szavazatok legnagyobb részét. A szövetség listáját Yves LeTerme vezette, a mérsékeltebb baloldal és az addigi miniszterelnök, Guy Verhofstadt vereséget szenvedett, ami után elkezdődött a huzavona a hatalommal kapcsolatban. A győztes koalíció ugyanis a zászlajára tűzte Flandria nagyobb önállóságát, ami sokaknak nem tetszett, így LeTerme csak 2008 márciusában tudott hivatalba lépni.

A választásokat megelőzően ugyanis már elég sok vita volt a tartományok önrendelkezéséről. Flandria nem nézi jó szemmel, hogy a közös állami költségvetésbe befizetett összegből nagy részben támogatják Vallóniát is, míg a vallon összegek gyakorlatilag visszakerülnek a befizetőkhöz – tehát Flandria nettó befizetője az állami költségvetésnek.

Előzmények

A helyzet nem mindig volt így. 1830-ban Belgium szabadságharccal vívta ki függetlenségét, emellett egyfajta pufferállami szerepet is betöltött az Egyesült Németalföldi Királyság és Franciaország között. A mai, három régióból (Flandria, Vallónia, Brüsszel főváros) álló rendszer ugyan csak 1993 óta létezik, azonban a vallon gazdasági dominancia mindenképpen létezett.

A kérdés történelmi távlatban három síkon fogható meg: tradicionálisan volt egy vallási ellentét, egy nyelvi és egy gazdasági ellentéte a flamandok és vallonok között. Mára ez utóbbi lett  domináns.

A vallon régió iparosodott társadalma Belgium függetlensége után majd’ egy évszázadig tehát a mostani Flandria helyében volt, még ha az alkotmányjogi háttér nem is volt meg. A flamand részen – hiába a kikötők – a mezőgazdaság dominált, ami sosem volt versenyképes a vallon iparral, ezért az első világháború végéig a franciaajkú közösség támogatta a szegény flamand „kistestvért”.

Fordult a kocka

Az első világégés után a helyzet változott, Flandria fokozatosan tért át a kereskedelemre, Vallónia viszont beragadt az iparba. Az azóta eltelt 90 év alatt a kocka teljesen megfordult, Flandria fejlettsége régen lehagyta Vallóniáét, viszont a holland nyelvjárást beszélők kevésbé toleránsak, mint korábban a francia nyelvűek voltak.

Jelenleg Belgiumban a flamandok azok, akik nem csupán a pénzügyi kérdésekben szeretnék egymástól függetleníteni a régiókat, hanem egyenesen a függetlenségre hajtanak. Az utóbbi időszakban ehhez látszanak csatlakozni a vallonok is, szorgalmazva a maguk önálló(bb) Vallóniáját.

Függetlenség

A függetlenségnek ugyan történelmi okai vannak, hiszen a flamandok a hollandokat érezik magukhoz közelinek, míg a vallonok a franciákat. Ebből kiindulva a korábbi évszázadok francia-németalföldi (holland) háborúi jelentősen rontják az együttműködést, amit még tetéz a jelenlegi helyzet, hogy – a flamand narratíva szerint – Flandria tartja el Vallóniát.

A már említett flamand-holland és vallon-francia közelség jelen van, amire bizonyíték, hogy már olyan véleményt is lehetett hallani Belgiumban, amely szerint Flandriának nem is az önállóság az üdvös, hanem egyenesen Hollandiához kellene csatlakoznia. Erre persze esély alig van, különösen mivel Belgium szétszakadására sincs túl nagy sansz, másfelől pedig a hollandok egy része is kicsit lesajnálva nézi a flamandokat, mint egy eltorzult, a hollandra hasonlító nyelv beszélőit. A flamandok tehát inkább tartják magukat hollandoknak, mint amennyire a hollandok tartják őket a hollandoknak.

Azonban a flamand törekvések hatására a vallonok is elkezdtek gondolkodni a jövőjükön. Egy felmérés szerint a vallonok 31%-a gondolkodik egy nagy önállósággal rendelkező, formális Belgiumon belül létező Vallóniában, további 15% gondolja azt, hogy a jövőben Vallóniának fokozatosan Franciaországhoz kell közelednie.

Szakadó állam?

Ebben a helyzetben nem csodálkozhatunk azon, hogy sokszor hallható a vélemény: Belgiumot csak a király személye tartja össze, akiről egyébként meglehetősen konszenzusos a vélekedés. A dolog másik oldala azonban politikai: a helyzetet nem javítja, hogy a radikális jobboldal egyre türelmetlenebb, mielőbbi megállapodást sürgetnek a szövetségi kötelékek lazítására.

A belga társadalom sajátos önellentmondásban van. A liberális, alapvetően toleráns és befogadó szellem ugyanis úgy fest, hogy csak részben lengi be a belga életet. Míg az arab és fekete afrikai bevándorlókkal kapcsolatosan kevesebb kritika jelenik meg, addig a flamand-vallon párharc eredményeként Flandriában több helyen nem szolgálnak ki franciául beszélő vendégeket.

Hogy ez a meghasonlott állapot meddig tartható fent, egyelőre nem tudjuk, mint ahogy azt sem, hogy a jelenlegi, inkább történelmi alapokon nyugvó ellentéteknek milyen kifutásuk lesz a belga államiság szempontjából. Egyelőre a legvalószínűbb forgatókönyvnek az tűnik, hogy nem szakad az állam, a politikai elit pedig addig fog kínlódni egymással, amíg valami durva nem történik. Például az, hogy magasba szöknek az árak, megugrik a munkanélküliség – ami miatt éppen most sztrájkoltak, megbénítva egész Brüsszelt.