Még valamikor 1965-ben környezettudósok figyelmeztették Johnson elnököt, hogy a széndioxid (CO2) kibocsájtás klímaváltozásokat okozhat, melyek igencsak károsak lehetnek. Azóta nem sokszor lett felemlegetve a téma, pláne a kibocsájtás csökkentésének lehetősége. Valamikor ugyan előkerült egy bizarr ötlet, miszerint jó volna szétszórni apró fényvisszaverő részecskéket egy nagyjából ötmillió négyzetméternyi óceánfelületen, és így megnövelni egy százalékkal a napsugarak visszaverődését az űrbe. De ezt enyhén szólva is hülye megoldásnak minősítették a hozzáértők.

A helyzet közben komoly romlásnak indult, a CO2 kibocsájtás gyorsabban növekszik, mint azt egy 2007-es klímaváltozási fórumon a „legrosszabb esetnek” jósolták. Valamint egyre növekedni fog, ahogy a szénbe vetett bizalom egyre nagyobbá válik. A másik probléma a jégolvadás a pólusokon, amely soha nem volt még ennyire intenzív, mint mostanában. Mindebből az következik, hogy a jelenlegi éghajlat egy bizonyos kritikus ponthoz érkezett.

Részecskék a sztratoszférában

A kémiai Nobel-díjas Paul J. Crutzen, egy orosz fizikus által 1974-ben,kiötlött megoldást tart a legelfogadhatóbbnak a klímaváltozás megállítására. Az ötlet alapján néhány millió tonna kéndioxidot (SO2) kéne a sztratoszférába juttatni, ugyanis ott az SO2 reakcióba tud lépni az oxigénnel és vízzel, hogy aztán az így keletkezett kénsavból (H2SO4) szulfátcseppek képződhessenek. Az ehhez kapcsolódó por, sók segítségével a szulfátcsepp-felhők széjjelszórják majd a napsugárzást, minek következtében a földfelszín hűvösebb lesz. Ugyanez a folyamat ment végbe, amikor 1991-ben kitört a Pinatubo vulkán a Fülöp-szigeteken. Ekkor 20 millió tonna kéndioxid került a sztratoszférában, amely közel 1 fokkal hűtötte a földet, majd egy éven keresztül.

Érdekes, hogy 1990-ben Teller Ede és kollégái kimutatták, hogy fém részecskék tovább képesek fennmaradni, és egyben több napfény visszaverésére is képesek, de mindennek ellenére Crutzen leragadt a kéndioxidnál. Az igaz, hogy az emberiség jóvoltából évente 55 millió tonna SO2 kerül az atmoszférába, amely nem igazán mondható egészségbarátnak. ( Nagyjából félmillió ember halálát okozza évente a magas kéndioxid koncentrátum.) Viszont ha ennek a mennyiségnek egy része a sztratoszférába kerülne, akkor egyrészt nem gyilkolna le minket, és még hasznát is vehetnénk a felmelegedés megszüntetésében – állítja Crutzen.

A kéndioxidot légballonok segítségével szállítanák a sztratoszférába. Crutzen számításai szerint másfélmillió tonna SO2 elegendő volna a terv végrehajtásához, mások adatai alapján ötmillió tonnára lenne szükség. Feltehetőleg az egész történet úgy 25-50 milliárd dollárba kerülne évente, mindezt a fejlett országok polgárainak 25-50 dollárja bánná. Nem is egy rémes összeg, ha valóban megfékezné a globális felmelegedésünket, azonban sokan vannak, akik máshogy gondolják.

Mégsem minden fenékig tejfel?

David S. Battisti klímakutató szerint a kéndioxid napblokkoló hatása nem áll egyensúlyban a széndioxid földmelegítő mechanizmusával. A CO2 ugyanis éjjel-nappal fejti ki melegítő hatását, ráadásul főként a pólusokon teszi mindezt. Ezzel szemben az SO2 csak ott és akkor hűti a földet, ahol és amikor a nap éppen süt. Tehát a két póluson, a téli időszakban semmit sem ér, viszont esetleg a trópusokat kellemesen lehűti majd, amire persze semmi szükség nincsen.

A szulfát napernyőnek egyéb hátrányai is lehetnek. A kéndioxid, csakúgy, mint a széndioxid, nemcsak a hőmérsékletre fog hatni, hanem a szelekre és a csapadékra is, méghozzá előre nem igazán megjósolható módon. Ha kevesebb napfény jut el a földfelszínre, csökkeni fog a párolgás, ami különösen a trópusokon kevesebb esőt és édesvizet jelent majd. Pontosan ez történt a Pinatubo vulkán kitörésekor is: a csapadék mennyisége és a folyók vízhozama komolyan megcsappant abban az évben.

Ha ez nem elég, akkor biztos, ami biztos, az eső mindenképpen savasabbá válik majd, ha több millió tonna kénsavat nyomatunk a sztratoszférába. Globálisan ugyan nem fog nagy változást okozni, hiszen amúgy is nagy mennyiségű SO2 juttatunk az atmoszférába, viszont bizonyos helyeken károsabb hatása lehet a megnőtt mennyiségű savnak.

Hogy fokozzuk az „élvezeteket”, ott van még az ózonlyuk problémája, amely talán mindegyik közül a legsúlyosabb. Egyes vélemények szerint, ha az elkövetkezendő pár évben kénsavat juttatunk a sztratoszférába, az visszafoghatja az ózonréteg regenerálódását, akár 70 évvel is. Crutzen azonban azt állítja, hogy nem igazán lehet előrelátni a történteket. A kénsavból kreált napernyő negatív hatása az ózonlyuk csökkenésére éppen annyira nem előrelátható, mint ahogy nem volt előrelátható a fluorkarbonok használatának negatív hatása az ózonrétegre. Nem mindig tudjuk, hogy éppen milyen kárt okozunk.