Ki bírja jobban?

Az űrverseny általában nem ér véget soha, hiszen új célokból mindig van elég. A kérdés, hogy ki bírja jobban pénzzel, ami – nagy részben – már okozta egy szuperhatalom összeomlását, ezt láttuk és éreztük. Jelenleg azonban India nem csupán felzárkózott Kína mögé/mellé azzal, hogy sikeres kísérletet hajtott végre egy ember nélküli holdrakétával, hanem megmutatja világnak, hogy hogyan lehet olcsón jó űrprogramot csinálni. Vagy ez csak Kína ellen elég?

Akárhogyan is van, az tény: miután 2003-ban Kína lett a harmadik ország a világon, amely embert repített az űrbe, India most arra pályázik, hogy az USA, a Szovjetunió és Japán után a világon negyedikként tűzze ki lobogóját a Holdra. India számára egyébként – a TIME-nak nyilatkozó illetékes miniszter szerint – a rakétakísérlet sikeressége önbizalmat adhat a jövőt illetően, ezen túl tovább erősítheti a technológiai pozícióit.

Mélyszegénység vs. űrutazás

Kérdés ugyanakkor, hogy egy alapvetően szegény országnak, miért van szüksége grandiózus űrprogramokra és az ezzel járó 80 millió dolláros kiadásra. A válasz persze gyorsan megérkezett – szintén a TIME alapján –, ami szerint a 80 millió dolláros kiadás nem is olyan sok, egyébként pedig nem az a kérdés, hogy megengedhetjük-e magunknak, hanem az, hogy megengedhetjük-e magunknak, hogy kihagyjuk a projektet – mondta Dr K. Kasturirangan az Indiai Űrkutatási Szervezet elnöke.

Morális oldalról persze még felvetődik pár kérdés. Először is számunkra furcsa, hogy egy 3,3 millió km2-en elterülő, 1,1 milliárdos népességgel bíró állam nem szociális kiadásokra fordítja a pénzt.

Azonban azt tudni kell, hogy valóban elég olcsón sikerült kihozni az űrprojektet: az 5 év alatti 80 millió dolláros befektetés az ország éves GDP-jének 0,01%-a… (2005-ös adatok alapján). Ez azt jelenti, hogy ma már még kisebb része.

Összehasonlításként: a tavalyi kínai űrprogram 187 millió dollárba került, Japán még többet, 480 millió dollárt költött a tavaly szeptemberi Cayuga-programra.

A pénz számít?

India tehát felzárkózott Kína mögé az űrversenyben, s esetleg sejthetjük azt is, hogy az indiai – sikeres – próbálkozás egy jelzés a világnak, ami szerint olcsón is lehet sikeres egy űrprogram. Van itt azonban más is.



Évekkel ezelőtt amerikai elemzők azt mondták, hogy Kína nem fog tudni belebocsátkozni egy űr-rivalizálásba, hiszen az évente 1,5-2 milliárd dolláros űrkutatásba való befektetés ugyan sokkal nagyobb mint Oroszországé, azonban az Európai Űrügynökséget és a NASA-t meg sem közelíti: előbbinek évente 6, utóbbinak 15,5 milliárd dolláros költségvetése van.

Magyarul: a korábbi elemzők vagy tévedtek, s a nagyságrendi különbségek nem is annyira izgalmasak, vagy pedig feleslegesen fújja fel a nemzeti büszkeség az űrverseny jelentőségét és komolyságát.

Olimpia és propaganda

Kína számára a verseny jelentőségének hangsúlyozása már csak az olimpia miatt is fontos volt. Az űrkutatás, különösen az ember Holdra szállítása presztízs kérdés Kína számára, hiszen a Xichang 2007-es űrbe küldése is azt volt hivatott demonstrálni, hogy a világ Kínával nem csupán mint egy elmaradott kommunista állammal kell, hogy számoljon, de egy prosperáló, erős és gazdag állammal, amelynek ráadásul a (űr)technológiai felkészültsége is a világ élvonalában van.

Valószínűleg azért a valós kép valahol a kettő között van, bár azt el kell ismerni, hogy az vesse az első követ Kínára, aki nem tett volna hasonlóképpen: ha már a világ egy országra figyel, akkor az az ország ki is kell tegyen magáért, s nem feltétlenül csak a sport tekintetében (bár az is sikerült).

Miben változott a helyzet?

A hidegháborús fejlesztések a mai űrversenyhez képest hadászati céllal történtek, amelynek oka a katonai erődemonstráció és megfélemlítés volt. A mai helyzet annyiban más, hogy – mint az indiai illetékes is elmondta – egy csupán békés célú, tudományos eredményeket szándékoznak elérni.

A jelenlegi rivalizálás tehát – ha így marad – jótékony hatással lehet a tudományos fejlődésre, s kevésbé fenyeget a világra nézve.