Nem elég

Az állami beavatkozás általában azt jelenti, hogy a központi kormányzatok hatalmas összegeket fordítanak a hitelintézetek pénzügyi hátterének biztosítására. Ennek célja kevésbé magának az intézetnek a védelme, inkább a betéteseké. A reakció érthető, de félő, hogy önmagában nem elégséges. Ha ennyivel meg lehetne oldani a fennálló világgazdasági problémát, akkor már a nehezén alighanem túl lennénk.

Állam nélkül nem megy

Megoldásból sok lehet, s mint a gazdaságpolitikában általában. A megoldási javaslatok különbözőképpen helyezett hangsúlyai egészen más kifutást eredményezhetnek, ami minden bizonnyal továbbra is fent fogja tartani a közgazdasági elméletek közötti versengést. Éjjeliőr-állam, vagy szocialista atyáskodás – hogy a két végletet említsük. Egy valami azonban valószínűnek látszik: egyszeri döntésekkel – mint jegybanki kamatemelés (Magyarország), vagy éppen – csökkentés (Dél-Korea), biztosítékként elhelyezett állami alapok – csak úgy lehet túllépni a gazdasági válságon, ha a döntések a gazdaság egyszerre több pontját érintik. Ahhoz, hogy meg tudjuk hozni a helyes döntéseket, először meg kell érteni a válság mibenlétét. Michael S. Rozeff a buffaloi egyetemen pénzügyi tervezést tanító professzora is erre tett kísérletet egy írásában.

Egy valami viszont teljesen biztos: állam kell hozzá, s mivel a kapitalizmus velejárója, hogy bizonyos időközönként kiigazítások szükségesek a rendszerben, ez magyarázza az állam szükségességét.

Tőkevonzás

Rozeff szerint az állam feladata a jelenlegi helyzetben a tőkevonzás, amit leginkább (állami) pénzügyi dotációkkal lehet elérni.

A támogatás ugyanakkor sokféle lehet: lehet támogatni jóléti lehetőségek szabályozásával, de lehet támogatni pénzzel különböző dolgokat, mint a háború, vagy a tömegpusztító fegyverek gyártása. A kormányok legfontosabb eszköze a társadalom irányítására a támogatás – mondja Rozeff, majd folytatja: a kormány azonban különböző társadalmi részterületek finanszírozását is tudja támogatni, mint például az iskoláztatásét, az otthonvásárlásét, vagy éppen a mezőgazdaságét. Így az Egyesült Államokban a Fed (az amerikai jegybank) a kormány egyfajta elágazásaként a bankrendszert támogatja.

Tulajdonság

A lényeg, hogy a gazdaságot ne erőltessük. A recessziós időszakok nem örökre szólnak, ha békén hagyják, elmegy – írja Rozeff – a fizikai és a szellemi tőke továbbáll, ami a recesszió végét is jelenti egyúttal. Amennyiben a kormányok azon ügyködnek, hogy a munkaerő mobilitását csökkentsék, hogy elbátortalanítsák a vállalkozókat és a munkanélkülieket az új lehetőségek megragadásától, akkor csak meghosszabbítják a pangást.

Ezen túl a visszaesést erősítheti még az is, amikor egy kormány ugyanazon megoldási javaslatot erőlteti rá a gazdaságra. Így például, amennyiben 2 millió munkanélkülit útépítésre fognak, csökkenni fog a társadalom jóléte, ugyanis túl sok út lesz és túl kevés műszerész, vagy kamionsofőr.

Ebben a kérdésben Rozeff liberális logikája eléggé formálisnak tűnik, nélkülözve a hétköznapi tapasztalatokat. Pont az útépítős példa jött be F. D. Rooseveltnek és Hitlernek, amivel saját országuk gazdaságát stabilizálni tudták. Mindenesetre szerinte amennyiben egy kormány az útépítéseket támogatja, ezáltal elvesz pénzt máshonnan, akkor előbb-utóbb kiderül, hogy másra kevesebb a kereslet. Másképp megfogalmazva: ha az állam az útépítéshez nyomatja a pénzt a jegybankkal, akkor az árak emelkedni fognak (infláció), a társadalom egy része pedig nem képes majd megengedni magának más termékek megvásárlását.

Tőzsdei bukás

Az így csökkenő üzleti bevétel okozza a tőzsdék zuhanását: minél nagyobb a kieső bevétel, annál nagyobb a részvények árcsökkenése. Ez a fajta bizonytalanság növeli a munkanélküliséget. A munkanélküli elhelyezkedése pedig – tudjuk – nem egyszerű, hiszen időbe telik, amíg a munkakereső más iparágban talál állást. Ezzel egy időben pedig az üzleti szférának is idő kell, amíg megtalálja azokat az új üzleti területeket, amelyek megtérülnek számára. Ehhez végbe kell menjen egy változás a fogyasztói ízlésben is, valamint a kettőnek egymásra kell találnia. Jelenleg éppen azt keressük, hogy melyek azok a pontok, ahol a fogyasztó és a termékek előállítói egymásra tudnak találni.