Az eredetileg Dunaújvárosból induló zenekar nemcsak földrajzilag tett meg nagy távolságot az utóbbi pár évben, erre kiváló bizonyíték volt második lemezük bemutató koncertje. Az öttagú csapat nagy utat tett meg Az utolsó lemezlovag „jazzhip-hopnak” bélyegzett stílusától a Holy Shit című albumon található dalokig. Így nem is minősíthető rossz döntésnek, hogy az új dalokat nem a szokásos légkörben, hanem különleges helyszínen, kicsit más hangulatban kívánták megmutatni a nagyérdeműnek.

Természetesen a csapat kitartó rajongói számára a dalok nagy része nem hozott sok újdonságot, sőt a színpadi elemek is többé-kevésbé ismerősek lehettek. A nagy különbség inkább a befogadói oldalon volt, és ezért igazán bátornak nevezhető az öttagú csapat. Ugyanis attól a pillanattól kezdve, hogy te „leülteted” a közönséged egy színházteremben a felelősséged is nagyobb: a nyújtott produkciónak teljesebb értékűnek kell lennie, hiszen ezzel a közönséged megfosztottad több, egy átlagos koncert során végezhető pótcselekvéstől.

A Jazzékiel zeneileg bele- és hozzáadott mindent a lemezbemutató koncerthez, ami szükséges. Talán vizuálisan lehettek volna a helyzethez képest erősebbek, bár látszik, hogy ez irányba is történtek változások. Az első „felvonás” egyes dalai alatt a kivetítőn látható képek „étket” biztosítottak a szemnek is. Igaz, néhány képsor olyan volt, hogy a kevésbé erős idegzetűek inkább lesütött szemmel hallgatták a zenét.

És ezen a ponton maximum pár számba lehetne belekötni, amik annyira nem nyerték el a tetszésünket, az összkép (és hang) azonban nagyon jóra sikeredett. Nem szokásunk a zenészek korával foglalkozni, azonban ez esetben annyi kitérőt tennénk ebben a kérdésben, hogy jó látni, hogy huszonévesek képesek kicsit eltérni a tőlük elvárt sablonoktól, lelépni a biztos siker útjáról, kísérletezni. A Jazzékiel új albumának gyengébb percei is ennek a zenei útkeresésnek a szülöttje, ezért nagylelkűen nem is erre térnénk ki, hanem a kedvesebb pillanatokra.



A bábszínházi előadás nyitódala, a Sirató sokáig a „gospel” becenévre hallgatott a csapat körében, és műfajilag ezzel annyira nem is állnak messze a valóságtól, bár természetesen az ő stílusukban kell ezt elképzelni. A két zongora dominálású dal, a „Rossz testvér” és a „Cabaret” tipikusan a meghallani és megszeretni kategóriába tartoznak, és hangulatukban nagyon illettek a bábszínház falai közé. A sötétebb tónusú „Camilla”, vagy az „Akasztófa blues” voltak azok a dalok, ahol zenei erősítés rengeteget számított. Az ötösfogat ugyanis ez alkalomra kiegészült egy vonósnégyessel és egy fúvós szekcióval, akik külön színt kölcsönöztek a daloknak. A szöveg sokszor csak nehezen volt érthető, ami egy átlagos bulin talán nem annyira zavaró, ebben a helyzetben azonban nagyon.

A második nagylemezt bemutató első felvonás után néhány régi dallal zárták le a bábszínházi estét. Itt is visszatérnénk kedvenc vesszőparipánkra, amely valójában egy (lemez)lovag, az utolsó. A slágerszámba menő dal áthangszerelt verziója is egyfajta jelzés, hogy az együttes több (és kijelenthető, hogy jobb is), mint egy egyslágeres zenekar. A Holy Shit címet viselő korong dalai túlnyomórészt nehezebben emészthetők, mint az eddigiek. Bár ennek elbírálása már inkább a közönség asztala.