Nem tudjuk, de ítélünk

Azt egyelőre nem tudjuk pontosan, hogy az indiai nagyvárosban elkövetett terrorcselekményekért ki a felelős. Sokan mondanak sok mindent, egy dolog azonban egyre világosabban látszik: az elmúlt időszakban a vallás és politika közös motívuma lelkén igen sok emberélet szárad, kezdve a New York-i ikertornyokban rekedtektől London, Madrid, Beszlán, s most Mumbai halottaiig.

Látszólag arról van szó, hogy van egy arrogáns vallás (iszlám), amely tűzzel-vassal igyekszik terjeszteni az igét. A látszat mögé azonban sokszor érdemes benézni, s esetleg egy más világ tárul elénk. Tanulságos film volt ebből a szempontból annak idején a Farkasok völgye: Irak című török alkotás, melyben a kulcsmomentum, amikor a muzulmán sejk nyugtatja az öngyilkos merényletre készülő lányát: „Az öngyilkos merénylő kétszeresen lázad Allah ellen: a saját és ártatlanok életét veszi el” – mondja (idézet: www.magyar.film.hu)

Józanul

A mondat nem csak a muzulmánoknak szól, hanem mindenkinek. Mielőtt arab terroristákról beszélünk, álljunk meg egy pillanatra, vegyünk egy nagy lélegzetet, s gondoljunk arra, hogy a muzulmánok sem mind terroristák – csupán hangosak a szélsőségeseik. Az összes vallásnak megvannak a maga szélsőségesei, amelyek különböző (hang)erőt képviselnek.

Az különböző vallások megítélése nem független azok mellékzöngéitől – értendő: politikai aktivitásuktól. Osama bin Laden New York-i, vagy éppen Baruch Goldstein hebroni mészárlása 1994-ben vallásos köntösbe bújtatott politika (igaz, előbbi során több ezren, utóbbi során 29-en haltak meg, de mint tudjuk, a tömegmészárlások között nem relativizálunk).

Politika és egyház

Az egyébként valószínűleg természetes, hogy a politika és a vallás egyaránt igyekszik a maga befolyási övezetét tágítani, ezért nem kizárt az sem, hogy a politika és a vallást közvetítő egyházak egymásra találnak.

Ezzel alapvetően nem is lenne baj, hiszen vannak bizonyos helyzetek, amikor a vallás és politika összefonódása még hasznos is. Magyarországon nem kifejezetten szeretjük az egyházak politikába való beavatkozását, bár a kérdés azért nehéz, mert ahogy a pártok által képviselt eszmerendszerek és az egyházak is értékekről szólnak (elvileg). Ezért az egyház által képviselt érték valamelyik párthoz még közelebb is eshet. Ne politizáljon a pap? Akkor azért kezdeni kell valamit a kereszténydemokráciával, illetve a keresztényszociális értékrenddel, amelyek alapját a politizáló papok tették le, s nem kevés munkás-, illetve legényegyletet köszönhettünk nekik a századforduló után, képezve és munkával ellátva a fiatalokat.

Keresztény politika

Önmagában tehát a papi politizálás természetesnek mondható, még ha az egyeseknek nem is tetszik. A baj akkor van, ha a politika és egyház egymást (vagy egyik a másikat) kritikátlanul fogadja el.

Az ilyen kvázi-teokrácia könnyen vezethet véres diktatúrákhoz, vagy éppen terrorizmushoz. Európában a zsidó és keresztény egyházak azért mondhatók sikeresebbnek a szélsőségek elleni küzdelmükben, mert az európai államok a kontinentális szekularizáció hagyományának megfelelően alapvetően távolabb tartják magukat az egyházaktól, még ha nem is szeparálódnak teljesen el egymástól.

Az tehát, hogy bizonyos mértékig állam és egyház között vannak kapcsolódások, nem lenne gond. Európában a társadalmak eléggé érzékenyek a választási kampányban való direkt egyházi részvételre. Igaz, elég nehéz azzal a helyzettel mit kezdeni, amikor egy párt vindikálja magának a keresztény, zsidó stb. erkölcsöt, az egyház pedig amellett foglal állást, hogy arra az erőre kell szavazni, amelyik a keresztény, zsidó stb. erkölcsöt magáénak tudja…

Szélsőségek ellen

Mivel az muzulmán világban az állam és iszlám összefonódása sokkal mélyebb, kulturális gyökerű, mint Európában, ezért a politikai kérdések megoldása is az iszlámra hárul. A megoldás lehet békés és lehet kevésbé békés, azonban nincs olyan erős társadalmi kontroll, amely fel tudná emelni a szavát a szélsőségek ellen. Sőt, a zsidó-keresztény kultúrkör többször lépett olyat, amit az arab világ (melynek egy fontos öndefiníciós pontja az iszlám) ellene irányuló támadásnak érzékelt – ilyen volt például Izrael Állam 1948-as létrehozása, vagy éppen Irak 2003-as lerohanása.

Ahhoz tehát, hogy nyugalom és béke legyen, nem csupán az iszlám társadalmaknak kell visszafogniuk a maguk osamáit, hanem nekünk, nem muzulmánoknak (tipikusan: zsidóknak és keresztényeknek) is el kell gondolkodnunk azon, hogy mennyire is kell beleavatkozni a másik élőhelyébe és kultúrájába. Ha feszültséget szítunk, tovább növeljük az iszlám szélsőségesek előretörésének az esélyét. A terrorizmust magunknak is köszönhetjük.