Jaksity Kata tévés és rádiós műsorvezető, népszerű, csinos nő – aki nem mellesleg rendszeresen forgat Afrikában arról, milyen körülmények között élnek a fekete kontinens lakói. Idén nyáron Csányi Sándorral járt kint – és erre már a bulvársajtó is felfigyelt, a színész kalandjainak kissé szabados interpretációjával. Kata elkötelezetten szolgálja ezt az ügyet – kíváncsiak voltunk, mi motiválta.

Miért ilyen fontos neked ez az ügy?

A segíteni akarás és Afrika szeretete is nagyon régen bennem van, nem tudom, melyik jött előbb. Afrika izgalmai, kultúrája, rejtelmei gyerekkorom óta érdekelnek, a segíteni akarás máshonnan van. Aztán mikor eljut az ember Afrikába, akkor tényleg nem lehet szó nélkül elmenni amellett a szenvedés mellett, amit akárhol láthatsz. Sokan turistalátványosságként fényképezik a szenvedő gyerekeket, én viszont ma már kifejezetten rosszul érzem magam, amikor ezt fotózom – noha ezt pont azért teszem, hogy az emberek lássák, miről is beszélünk. Ilyenkor pedig az ember próbálja megtalálni azokat a megoldásokat, amikkel segíthet nekik.

Mennyiben használ ennek az ügynek, hogy csúnya szóval élve „celebek” állnak mellé?

Ez látszik. Én is hasonló okok miatt vittem el magammal Csányi Sándort – magamat nem tartom ilyen típusú hírességnek. Egyszerű riporterként voltam kint, és úgy gondoltam, érdemes magammal vinni valakit, akinek valóban fontos ez a téma, és emellett eléggé ismert személyiség is. Miatta talán jobban odafigyelnek az egész ügyre. Sajnos ilyen világot élünk: Schumicky Lilla három mondatot mondhat el, noha sokkal többet tud bármelyikünknél. És sokkal jobban is tisztelem, mint sokat a hírességek közül. De ez a helyzet ilyen, kár lenne siránkozni. Inkább tesszük a dolgunkat: felhívjuk a figyelmet ezekre a kérdésekre.



Kembe Sorel története érthetőbb: ő is kongói származású, bár az ő családja a szerencsésebb sorsú Kongói Köztársaságban él. Ezzel együtt sok különbség nincs a két ország közt – vallja a tévés, aki jelenleg a Duna TV-nek forgat a világ egzotikus országairól – és nem mellesleg országát is képviselte az athéni olimpián, vívásban. Kicsit afrikai, kicsit magyar, gyerekkorát nagyrészt Kongóban töltötte, ismert tévés személyiség itt lett.

Mennyit tudunk Afrikáról?

Szerinted? Ha valaki nagyon odafigyelt iskolában, tudja, hol van Egyiptom. Ezen kívül semmit. Akárkit megkérdezel az utcán, hány ország van Afrikában, szerinted hányan tudják eltalálni?

Két százalék?

Körülbelül. Tőlem már kérdezték, mi Afrika fővárosa. Egy ország kilencszázmillió lakossal és ötvenkét megyével... Ilyen a helyzet. Ha megnézel akármilyen hírműsort a tévében, minimális mennyiségű anyag foglalkozik Afrikával. Az is hamisan. Messzebb ne menjek példáért: nem mindegy, hogy a Kongói Köztársaságról, vagy a Kongói Demokratikus Köztársaságról beszélünk. Olyan ez, mint mikor Magyarország fővárosaként Bukarestet jelölik meg. Ők is szeretnék elkülöníteni ezeket, de nem nagyon tudják: ők sem tudják, milyen kép jelenik meg róluk a világban. De ez még érthető is: azzal vannak ugyanis elfoglalva, hogy egyenek este, vagy kikerüljék az RPG rakétát. És ha maguk a véleményformálók sem tudják, mi ott a helyzet, nagyon nagy a gond.

Mit lehet tenni azért, hogy változzon a helyzet?

Tvrtko példája nagyon jó volt: a gyerekek. Én is láttam a fényképet Benjáminról, amin az afrikai gyerekek közt egy szál fehérként megszeppenten ül. Utána már neki nem furcsa, ha valakinek más színű a bőre – ezen lassan már túl kellene lépni: a hetvenes évek óta jönnek Magyarországra feketék, amióta az MTV bejött, a hiphop térhódításával is megszokottá válhattak itt is. Nem magyarázgatni kell, hanem megszokni a helyzetet. Belgiumban találkoztam egy sráccal, akinek félvér gyereke volt. Én magam meglepődtem, hogy kongói a felesége (korábban csak a fordított helyzettel találkoztam), és ők néztek rám furcsán: ők ezen már rég túlvannak.



A maihoz hasonló rendezvények mennyiben segítenek abban, hogy jobban odafigyeljünk ezekre a problémákra?

Legfeljebb erre jók. Megoldani viszont nem tudják a helyzetet. Ez már olyan, mint egy perforált vakbél: csak azzal lehet kezelni, ha kivágod. Itt a helyzet már adott: éheznek. Enni kell adni nekik, hogy ne haljanak éhen. Az megint más kérdés, hogy mennyi pénzt lehet erre a célra összeszedni. Túl jó tapasztalataink nincsenek: akinek van pénze, nem szívesen ad – azok segítenek, akik maguk is nélkülöznek. Az eredmény annyi lehet, hogy talán jobban odafigyelnek majd erre a térségre. De hogy az ottaniaknak ez mit jelent, nem tudom. A problémákat belülről kellene megoldani. Számos vezető van, aki nem foglalkozik az ország helyzetével. Beenged mindenkit aki megfizeti, és tekintélyes magánvagyont szed össze. Aki pedig esetleg lázadna, lenyilazza. Ilyen egyszerű.

És ha jól sejtem, a hatalmi eliten kívül vajmi kevés lehetőség van ez ellen felkelni.

Pontosan. Ráadásul a külső és belső erők együttműködnek. Van egy kiadvány, gyerekek rajzaival: jellemzően katonák, fegyverek, és halottak szerepelnek rajtuk. És nagyon érdekes kérdés, hogyan kerül egy amúgy nem olcsó AK 47-es egy olyan gyerek kezébe, aki egyébként ételt nem kap...