Jó pár éve történt, még óvodás voltam. És éppen beteg. Pedig ekkor jött a Mikulás – az óvodába legalábbis ellátogatott. És én nem találkoztam vele, ami miatt nem tudtam, hova legyek. Jön a Mikulás, és nem vagyok ott. Talán még ajándékot sem kapok – gyerekfejjel ennél borzalmasabb lehetőségeket el sem tudtam képzelni. A szüleim ugyan nyugtatgattak, hogy ajándékot eddig is hozott, biztos most is gondol rám, vigasztalhatatlan voltam. Mert mi van, ha mégsem? Ők sem tiltakoztak különösebben: beteg vagyok, nem találkoztunk. Valószínűleg idén nem is fogunk, mert nem kockáztathatja, hogy elkapja a nyavalyámat és másokra is átragasztja. Lehet, hogy nem is voltam elég jó (szerintem pedig de), majd talán jövőre találkozunk. Idén szinte biztos, hogy nem. Annyira felzaklatott ez a szörnyű lehetőség, hogy csendben álomba sírtam magam – mivel lázas is voltam, nem lehetett különösebben nehéz. Így utólag már persze könnyebb okosnak lenni – akkor csak azt éreztem, hogy elalszom.

Aztán valami motoszkálásra ébredtem fel, és nem akartam hinni a szememnek: a Mikulás volt a szobámban. Szóltam volna, de ujját a szája elé tette: maradjak csendben – jelezte.

Engedelmeskedtem neki. Ő nem szólt semmit, csak egy csomagot tett a mamuszomba, majd egy virgácsot vett ki piros kabátja zsebéből. Kicsit morfondírozott, többször lesett a virgácsra, majd rám, végül eltette, és jelentőségteljesen rám nézett busa szemöldöke alól. Maradtunk ennyiben, tudtam, hogy jövőre is jónak kell lennem – és igyekeztem is. Remélem, nem volt a próbálkozásom sikertelen.



Hosszú évekig nem meséltem erről az élményről senkinek – később azt is gondoltam, talán csak álmodtam az egészet. Beteg kisgyerekekkel megesik az ilyesmi – különösen, ha annyira irigylésre méltó a fantáziájuk, mint lenni szokott.

Majd nem is olyan régen meghalt szeretett nagyapám, és segítenem kellett felszámolni a hagyatékát. Szomorú voltam, nehéz szívvel tettem, de legnagyobb meglepetésemre még halála után is képes volt örömet okozni nekem.

Egyik szekrény mélyén ugyanis találtunk egy piros kabátot, amit sohasem láttam rajta. Aztán azt is megértettem, miért. Egyik zsebében egy hófehér álszakállat találtunk, a másikban egy már-már elporladó ősrégi virgácsot.

Ő volt az én saját, külön bejáratú Mikulásom, és ő is marad, amíg csak élek.