Ami azért is kellemetlen, mert csak karácsonykor gyűlik össze nálam a család: a fiam egy vidéki városban kapott munkát, ott él a menyemmel és az unokáimmal. Ritkán találkozunk. A férjem már meghalt, egyedül élek – nagyon hiányoztak a szeretteim.

És ehhez képest nem tudhattam, mikor láthatom a családtagjaimat – sőt, abban sem lehettem biztos, látom-e őket még valaha. Idős ember vagyok, fáradt, megviselt szervezettel – még ha az orvosok nem is aggódtak miattam különösebben, az én koromban már érdemes az embernek minden rosszra felkészülnie. Legfeljebb kellemes meglepetés éri – ilyenkor már az ilyen örömöt is becsülni kell, más már nemigen szokott jutni.

Ilyen hangulatban érkezett el karácsony napja, ami értelemszerűen nem töltött el különösebb örömmel: egyedül a kórházban, nem is remélve azt, hogy azok, akiket szeretek, miattam ekkora utat tesznek meg. Érthető tehát a meglepetés, ami késő délután ért: épp szenderegtem, mikor ismerős hangokat hallottam: nem akartam hinni a szememnek, amikor a családomat láttam az ágyam végénél. És nem csak meglátogattak: hoztak néhány fenyőágat, az ajándékaimat, és a menyem még bejglit is sütött (be kell csendben valljam: nem is rosszat). És több órát töltöttünk együtt. És bejöttek másnap is, majd azután is. El sem tudom mondani, mekkora örömöt jelentett ez nekem.



Vagy talán mégiscsak: annyira örültem nekik, hogy az orvosok szilveszterre már haza is engedtek, mondván: a kórházban ennél csak lassabban tudnék gyógyulni. Én pedig azokkal lehettem végre, akik mindennél fontosabbak nekem. Ők pedig végig nálam voltak (míg a kórházban voltam, az én lakásomban aludtak, és gyönyörűen kitakarították, mire hazamehettem) – végre megint volt élet a kopott falak között. Akkor azt hittem, ennél szebb ajándékot már nemigen kaphatok. De tévedtem – ezt szinte már én sem mertem elhinni.

A fia ugyanis új munkahelyet talált – ugyanabban a városban, ahol én is élek. Szerencsére a menyem is, így a családom végre újra elérhető közelségbe került hozzám. Azóta minden ünnepen együtt lehetünk, és sokkal gyakrabban láthatom őket is.

De biztos, ami biztos: az egyik fenyőágat, amit akkor este hoztak, eltettem emlékbe – hogy az akkor érzett örömet soha ne felejtsem el.