Két eltérő életút, két eltérő személyiség – a csalódás azonban közös. A még mindig csak 27 éves műkoris Sebestyén Júlia mögött egy hullámvölgyekben bővelkedő, míg a 35 éves szerb származású kézikapus, Puljezevics Nenad mögött egy csalódásokkal teletűzdelt (legalábbis válogatott szinten) pályafutás áll. Közös kettőjükben, hogy a napokban jelentették be: nem biztos, hogy tovább erőltetik pályafutásukat. Ugyan Sebestyén esetében még van némi remény arra, hogy a honi korcsolyasporttal együtt ő is összekapja magát még egy utolsó nagy berobbanásra. Az ilyen sportolói elégedetlenségeket hallva azonban óhatatlanul eszünkbe juthatnak azok a magyar sportemberek, akik hasonló problémák miatt végül úgy döntöttek: nem sportolnak tovább, esetleg nem magyar színekben teszik azt. Hogy miért? Mert egész egyszerűen máshol megkapják azt a hátteret, amit itthon nem.

Bodrogi, Hunyadi és a többiek

Mint például Bodrogi László esetében. Egykor, néhány éve ő volt az első számú országúti kerékpárosunk, aki világbajnoki ezüsttel is büszkélkedhet. Azóta már a franciák „sokadik számú” kerekese, aki ugyan attól még ugyanúgy büszkélkedik azzal a stuttgarti világbajnoki második hellyel. Csak – mint ahogy bevallotta – gallként sokkal egyszerűbb neki: egyszerűbb csapatot találni, a csapatban érvényesülni, a mindennapjait megélni. Nem tagadta, egzisztenciális érvek hatottak döntésére. Érthető, de tapsikolni senki nem tapsikolt az "átigazolás" hallatán.

Mint ahogy senki nem örül azoknak az eseteknek sem, amikor egy-egy magyar tehetség bármely sportágban úgy dönt: további karrierje érdekében megválik a piros-fehér-zöld színektől. S ha már a korcsolyánál tartunk: például szimplán csak egy olimpiai bajnoki címet nyert Ausztriának Hunyady Emese gyorskorcsolyában. Mint később fogalmazott: Magyarországnak akart ő nyerni, de itt az esélyt sem adták meg neki, hogy valami is legyen belőle. Hány és hány is ilyen tehetséget szalasztott el azóta a magyar sport – belegondolni is rossz!

"Hiába, ha senki sincs mögöttem..."

- Megfordult a fejemben, hogy visszavonulok – ez pedig már frissen hangzott el, Sebestyén Júlia szájából. – Hiába futok jól, ha senki sincs mögöttem. Jellemző, hogy nekem kellett kérni a szövetség vezetőit, hogy kérjék már a mostani lepontozásom felülvizsgálatát – panaszkodott a minap Helsinkiben befejeződött EB után első számú műkorcsolyázónk.

Hol van már a 2004-es év! A csodás emlékű budapesti Európa-bajnokság, ahol Sebestyén rakétaként száguldott a dobogó legfelső fokáig. Azóta? Úgy néz ki, kifogyott abból a rakétából az üzemanyag. Kikopott mögüle a magyar korcsolyasport?

Puljezevics esete már egyszerűbb. Meg egy kicsit más is. Ő ugyanis már öreg. Ráadásul ő eleve abban a cipőben járt odahaza Szerbiában, mint a magyarok itthon. Olimpiára akart menni, világbajnoki dobogóról álmodott. S kimondta: ezekért lett magyar. S most azt is kimondta – nem egy elmismásolós gyerek ez a Nenad, eddig is tudtuk róla -, hogy azért fejezi be, mert nem sikerült neki semmi. Érthető.

Ebben bizony impotensek vagyunk

Két eset ugyanazzal a trutyival nyakon öntve – mennyit ér a nemzeti öntudat, s többet ér-e, mint a biztos anyagi háttér. Esetleg a siker.

Kinek hogy. Egy azonban biztos, ha nem teszünk valamit a Sebestyén Júlia, Bodrogi László és a többiekéhez hasonló esetek ellen elveszíthetjük azokat a tehetségeket is, akik még sokat tehetnének az országért. Előtte azonban az országnak kellene valamit tenni a tehetségek megtartásáért.

Ha már a szakembereket úgy néz ki sikerül elüldözni. Vívás, kajak, és a többi igazi magyar sportágak jeles magyar oktatói lépnek le külföldre, ahol aztán a magyarok későbbi ellenfeleit készítik föl. Ennyire impotensek lennénk a magyar sporttehetségek – sőt értékek – megtartásában?

Igen. Sajnos az nem eredmény, ha egy majdani bajnokot meg tudunk tartani. Az viszont annál szembetűnőbb, ha valakit nem.

Ez az a kis magyar sportháttér, amiről Sebestyén Juli azt mondta, hogy nem elég.

Ő elmondta, de ki fogja meghallani?