A teheráni Amir Kabir Egyetem, az ország egyik legtekintélyesebb felsőoktatási intézménye. A napokban újból ide gyülekeztek azok a fiatalok, akik az iráni elnök, Mahmoud Ahmadinezsád 2005-ös megválasztása óta csak a campus titkos csatornáin keresztül gyakorolhatják demokratikus jogaikat. A mostani megmozdulás apropója az volt, hogy a kormány az iraki-iráni háború hősi halottainak újratemetése mellett döntött, a tetemeket az egyetem földjébe kívánják helyezni – olvasható a BBC weboldalán.

Börtöniskola

A tüntető diákok kis csoportja felvarrókkal, matricákkal és poszterekkel felfegyverkezve tiltakozott az egyetem temetővé alakítása ellen, miközben a kormány évek óta egyetemeket csinál az ország börtöneiből – a nagy számban letartóztatott iráni hallgatók révén. A BBC-nek nyilatkozó szemtanúk szerint kisebb összecsapás történt az újratemetési ceremónia kellős közepén, amikor a biztonsági erők és a kormányhoz lojális diákok a tüntetőkre rontottak.

Az ehhez hasonló incidensek száma egyre fogyatkozik, lévén, hogy az Ahmadinezsád propaganda évről-évre gátlástalanabb módszerekkel kiabálja túl a kritikus hangokat. Nagyon keveset tudunk a megfélemlítés modern iráni eszközeiről, ám egy International Amnesty jelentés szerint, a kilencvenes években a politikai aktivizmusért még kínzás vagy akár kivégzés is járhatott.

Iskolabörtön

Az oktatás a világon bárhol, az ellenállás és a szabadság utolsó mentsvára, ezzel - különösen Magyarországon – senkinek sem túl nehéz egyetértenie. Amint a hatalom már a katedra után kényszerül nyúlni, az már a magát leplezni sem próbáló autokrácia félreérthetetlen kórtünete. Iránban ez a folyamat évtizedekkel ezelőtt elkezdődött, ám napjainkra soha nem látott mértékben felgyorsult, elérve a hallgatót, az oktatót és magát a tananyagot is.

Ahmedinezsád oktatási reformjának két fő vonulata van a fegyházi ösztöndíjazás mellett: Izrael ellenesség és korai nyugdíjazás. Az előbbi talán a holokauszt tagadással kezdődik, és a kollektív bűnösségen keresztül halad a népirtás gondolatáig. Az agymosás sikerességét jól példázza, hogy alig két hónapja kormányhoz lojális diákok és vallási vezetők kezdtek szervezkedni, melynek eredményeként 70 ezer önkéntes öngyilkosmerénylő jelentkezett, hogy betöltsék „Irán szent küldetését”, ti. Izrael lesöprését a térképekről.

Azokat a tanulókat, akik immunisnak bizonyulnak a pőre uszítással szemben, a tantárgyon keresztül lehet a legsikeresebben elérni. Ám mi van akkor, ha az előadó nem hajlandó propagandát csinálni a tudományból? A korai nyugdíjazás megoldás lehet, vagy ha az illető nem ért a szép szóból, hát ő is zárkába vonulhat.

Modern teokrácia?

Mohsen Kadivar professzor filozófiát és irodalmat adott elő tanár szakos hallgatóknak. Több tucat liberális kollégájához hasonlóan, állását azért vesztette el, mert a fegyelmi bizottság több ízben panaszt tett ellene. A pohár akkor telt be, amikor interjút adott a BBC-nek az iráni politika és vallás összefonódásával kapcsolatosan. Az interjúban megjegyzi: „A vallási törvények despotikus értelmezése, előbb-utóbb teljes teokráciához vezethet”.

Iránban a valós hatalom a vallási vezető, Ayatollah Ali Khamenei kezében van. Ahmedinezsád személyében elválaszthatatlanul összefonódik papság teológiai törekvése, és az ország politikai érdeke. Ha politikát és vallást egyazon jellegű dolgokként kezeljük, nem szabad meglepődnünk, ha ellentmondásokba botlunk. Ilyen például a törvényesen megrendezett demokratikus választások, és az azt követő átlátszó diktatúra egyidejűsége.

2006. december 11-én Ahmadinezsád beszédet tartott egy egyetemen. Éppen mondanivalója közepén tartott, amikor egy pártucat diák petárdákat és tűzijáték-rakétákat gyújtott a teremben. Ahmadinezsád higgadtan tűrte, ahogy egyre több jelenlévő csatlakozik a „halál a diktátorra” kántáláshoz, majd csendben megjegyezte: „ez csak az elnyomó kisebbség”. Miután az őrök rendet raktak, nyugodtan folytatta megkezdett beszédét.

Ez az „elnyomó kisebbség” kerül lassan teljes egészében börtönbe, ahol csak az ég tudja, milyen szenvedéseket és nélkülözéseket kell kiállniuk. Ők azok, akik a saját bőrükön érezhetik a nagy iráni forradalom ellentmondásos hozadékát, míg mi újságolvasók legfeljebb csak a békés célúnak ígért atomenergia és a klasszikusnak mondható dzsihád-speech-ek paradoxonán kérődzhetünk.