A legnagyobb világsztárra hatan voltak kiváncsiak
A Washington Post kísérlete igazolta, hogy semmi köze a tehetségnek a hírnévhez, azzal a ténnyel együtt, hogy az ember a világ legnagyobb sztárjai mellett is képes elmenni, ha azok nincsenek nevükkel reklámozva.
2009. március 4. szerda 19:19 - Pásztor Balázs
Bevezető
Képzeljük el, hogy a Guns and Roses, vagy
Britney Spears Madonnával karöltve, rájuk egyáltalán nem jellemző felszerelésben kiülnének a Central Parkba, vagy a Nyugati aluljárójába, és zenélnének egy kicsit - természetesen minden előzetes bejelentés, és hírverés nélkül. Hogy mi történne? Senki nem venné észre őket. Még a legnagyobb rajongók is a másnapi újságok lapjairól értesülnének az esetről, hiába mentek volna el mellettük. Sőt!
Azon kevesek, akik megállnának meghallgatni az utca szavát, éles kritikákkal illetnék a sztárokat. Megjegyeznék, hogy itt és itt elrontotta, ő vagy az ő ismerőse sokkal jobban csinálja, pedig csak két éve gyakorol, vagy más egyéb kivetnivalót találnának a fellépőkben. Akik felfedeznének némi hasonlóságot, azok megjegyeznék, hogy mennyire rosszul imitálják a sztárokat, vagy például hogy „ez biztos nem Madonna, hisz ő ennél sokkal fiatalabb”. Ha pénzt gyűjtenének, akkor is csak néhány dollár, vagy pár ezer forint gyűlne össze. A legszörnyűbb az, hogy ez mind igaz.
A kísérlet
A Washington Post felkérésére a világ egyik leghíresebb hegedűművésze,
Joshua Bell farmernadrágba, baseball sapkába és hosszú ujjú pólóba öltözve zenélt negyvenöt percet egy szemetesvödör mellett, Washington egyik legforgalmasabb metróállomásán, a L’Enfant Plazán. Január 12. volt ekkor, 7:51, reggeli csúcsforgalom. A világ hat közel legbonyolultabb darabját eljátszó világsztár hegedűtokjában mindössze 36 dollár gyűlt össze húsz ember adományából - pedig fellépésein percenként ezer dollárt keres.
Mindössze hatan álltak meg belehallgatni zenéjébe, és ezt nem lehet azzal magyarázni, hogy Amerikába nem szeretnék/ismernék őt. Ugyanis a három nappal azelőtti bostoni koncertjén minden jegy elkelt, annak ellenére, hogy a legolcsóbb is 100 dollárba került. Ráadásul egy eredeti, majd 300 éves Stradivari hegedűn játszott a mester, úgyhogy a hangzásra se lehetett panasz. A végén már azért is hálás volt, ha ránéztek - mondta később Bell, aki koronás uralkodók előtt szokott játszani.
Következtetés
Az egész kísérletből két fontos következtetést lehet levonni. Az első, hogy a tehetség önmagában semmit nem ér, ha nem párosul hozzá megfelelő reklám és hírverés. Lejárt a semmiből előbukkanó, visszahúzódó természetű őstehetségek ideje. Vannak helyette viszont bőséggel semmiből csinált tehetségtelen műsztárok, akik botrányaikkal tudnak csak a színpadon maradni.
De mindez a mi hibánk, ami alapja a második következtetésnek.
Ezt megnézve mindenki meggyőződhet róla, hogy Bell igazi, tehetséges művész, nem valami felkapott művész-klón. De mi valahogy elvesztettük a szépérzékünket és az kell csak, amiről felismerjük, hogy ez a trendi, ezt diktálja a fogyasztói társadalom - vagy annak egy rétege.
Ezért vesztek ki a cigányprímások is, és ezért folyik műanyag nap-mint-nap a rádiónkból. Ha ezen tényleg változtatni akarunk, akkor hallgassunk meg jártunkban-keltünkben néhány utcazenészt: nagyobb tehetségek vannak köztük mint Madonna vagy Britney Spears - igaz ők nem csókolóznak egymással.