Sajnos kevesebbet tudunk fizetni. Sajnos nem tudunk fizetni. Sajnos többet kell fizetned. Sajnos fizetned kell – ehhez hasonló mondatokkal az ember egyre gyakrabban találkozik a környezetében. Ezzel párhuzamosan egyre többen teszik fel a kérdést: vajon miért az fizessen, akinek semmi köze nincs ahhoz, hogy valaki(k) valamit elrontott(ak).

A jelenség nem csak Magyarországra igaz, erről tanúskodik Shamus Cooke szakszervezeti aktivista írása az Information Clearing House című alternatív online újságban. Minden alkalommal, amikor politikus, vagy üzletember beszél, mantraként ismételgeti a kitételt: „közös áldozatvállalás, egyenlő áldozatvállalás, nehéz választás”. Atyagatya – teszi hozzá a szerző.

Tartópillér

Valami azonban muszáj, hogy legyen a dologban, mivel – ahogy írja – mindenki ezt hajtogatja. Még a szakszervezeti vezetőket is elkapta a közösfelelősség-láz, amivel – még ők is – a munkavállalókat hűtik a bértárgyalásokon.

Barack Obama maga is a gazdaságpolitikája egy tartópillérévé tette a kifejezés, mondván „mindegyikünknek tudomásul kell venni, hogy vannak dolgok, amelyekkel foglalkozunk, de nem engedhetjük meg magunknak” – majd csökkentette az autóiparban dolgozók bérét. Amikor az Egyesül Államok elnökének feltették a kérdést, hogy „ebben a helyzetben mi szüksége a Fehér Háznak 28 új helikopterre 11 milliárd dollárért?”, az a válasz érkezett: meglennénk nélkülük is. Cooke szerint ebben semmi meglepő, vagy éppen újdonság nincs: így reagál a cégvezetők jelentős része amikor kérdezik őket, hogy mi lenne, ha a dolgozókat illetően megszorítások után lemondanának a céges repülőkről.

Egyenlő áldozatvállalás

Cooke szerint mindezek ellenére a munkásnak nem sikerült azonnal eladni az egyenlő áldozatvállalás szövegét. „Míg a juttatások csökkentek, addig a munkaterhelés csak nőtt az elmúlt évtizedekben. Ez nem áldozatvállalás?” – teszi fel a kérdést. A válasz: a mély recesszió következménye az, hogy vagy kevesebbért dolgoztok, vagy csődbe megy a cég és akkor az a kis fizetés sem lesz meg”.

A taktika működik Amerika- és világszerte is, így lehet jól megijeszteni, majd gyorsan megtörni a munkást. A helyzet még akkor is az, amikor – Oregon állam kormányzójával példálózik a szerző – a vezetők saját magukon kezdik a spórolást, majd hasonlóra „kérik” a munkavállalót is. Ezzel akár az is felmerülhet, hogy amíg a vezető kevesebb luxust élvezhet maga körül, addig a munkavállaló nem fogja tudni kifizetni a számláját.

Mi a megoldás? Cooke szerint az, hogy „a gazdagok és a cégek spóroljanak magukon, míg a munkavállalónak ezt ki kell kényszerítenie. A gazdagok adóterheit alaposan meg kell emelni”.

A felfogás populista volta ellenére érdemes elgondolkodni a gondolatokon. Egyfelől azért, mert Magyarországon is nagyon sokan vannak azok, akik nem értik, hogy a problémákat miért nekik kell megfizetni újabb állami hitelek képében, államadósság-törlesztésre (tehát nem például a szociális ellátásra) fordított adók képében, államcsődközeli bizonytalanság és további korrupció képében.

Hitelválság és pénzügyi bajok

Az amerikai hitelválság Európában a reálgazdaságokat érintette, amelyeket a nagyobb tartalékokkal rendelkező államok által biztosított kölcsönök tartják életben (amennyiben a hivatalos kommunikáció igaz Lettországban és Magyarországon).

A válságkezeléssel világszerte baj, hogy az nem humánus és nem valamifajta humanitárius tevékenység. Még nagyobb baj azonban, hogy erre a politikai vezetők nem is törekszenek. A központi intézmények költségvetési problémái mellett akkor sem kellene új szolgálati autókat vásárolni, ha tudjuk, hogy az rájuk fizetett 15 millió forint állami szinten nem tétel. Válság idején ugyanis különösen érvényes az, hogy minden fillérnek (és nem minden száz, százezer, millió, tízmillió forintnak) megvan a maga helye.

A társadalom valóban zsarolható, hiszen a régi elv, amely szerint a vezető a vezetettektől függ réges-régen nem igaz. A nép függ a vezetőtől, ahogy a vezetetteknek alá kell vetniük magukat a törvényhozó és végrehajtó hatalom utasításainak. Ez hatványozódik a jelenlegi esetben, amikor a gazdasági válság a kormányzatokon kívülálló problémákkal terheli a társadalmakat.

A megoldás nagyon nehéz, s valószínűleg a széles tömegek tehermentesége ugyanolyan utópia, mint a kommunizmus. Azonban az alapvetés – s ez közelről sem utópia –, hogy a politikai vezetések a saját tehetőségüknek megfelelően, a közember hozzájárulásával arányban vegyenek részt a közterhekben. Ez így igazságos. Beleértve ebbe az anyagi hozzájárulásokat, a milliós fizetéseket, valamint a szolgálati autók mellőzését is.