Nehéz ebben az országban eligazodni. Mert itt van nekünk ez a válság. Ez az egyre mélyebb, és valóban súlyos gazdasági válság. És ne legyenek senkinek sem illúziói: az ország a tönk szélén áll. Gyurcsány Ferencnek pedig már azt sem lehet elhinni, ha szembejön a folyóson.

Egymás után jönnek a válságok

Ebben az országban jó ideje – nagyjából az őszödi beszédtől kezdve – egy súlyos erkölcsi válság van, mely a társadalom szövetét egyre csak rágja, a gyógyír pedig nincs elérhető közelségben. A politikusok ugyan egymás után mennek a börtönbe, ám ez messze nem elég a fellélegzéshez.

A morális válság után kopogtatott a bizalmi válság, mely a jelenleg regnáló hatalom felé irányult. Ám azt nem lehetett megmozdítani. A merev struktúra, mely teljesen bebetonozza az éppen hatalmon lévőket, alkalmatlan arra, hogy rugalmasan reagálhasson egy krízisben. Világossá vált, hogy nem lehet leváltani azt, aki az egészet elszúrta, hiába nem bízik benne a döntő többség.

Az erkölcsi és bizalmi válságra bejött a gazdasági is, mely aztán teljesen szétzilálta a magyar politikát. Láthatjuk ezt nap mint nap. Egyik párt sem tudja, mit mondjon vagy miről hallgasson. A kormány képtelen rendet tartani, képtelen döntéseket hozni, és két támogatás nélküli kis párt kutyaszorítójában vergődik. Az ellenzék, meg semmit nem tesz, csak némán próbál szörfözni a népszerűség hullámain, míg el nem jön a választás ideje.

Színre lép TGM

Ebben a Magyarországban éppen ezért már az sem meglepő, hogy a marxista Tamás Gáspár Miklós és a nemzeti konzervatív párt feje Orbán Viktor hasonló következtetésekre jut. Más esetben ezen nevethetnénk, de ha elképzeljük mi kellett ahhoz, hogy ez idáig fajuljon, akkor inkább sírni volna kedvünk.

Mert Tamás Gáspár azt mondja, hogy a Reformszövetség tervei tébolyultak. Orbán, ha nem is ennyire radikálisan fogalmazva, de szintén elzárkózott a programjuktól. TGM azt mondja, hogy a legnagyobb veszély jelenleg Magyarországra és Kelet-Európára nézve, hogy rákényszerítik a mindenhol megbukott neokonzervatív és neoliberális gazdaságpolitikát. Szerinte nem erre van szükség. Orbán szintén a világ gazdasági, társadalmi rendszerének újraformálását hirdeti.

Orbán közben azt mondja, új kapitalizmust akar, miközben amiről beszél, az leginkább egy új szocializmus (és ha nem lenne történelmileg félelmet keltő a meghatározás, akkor akár nemzeti szocializmusnak is hívhatnánk).

Tamás Gáspár Miklós szerint a szocialista kormány antiszociális intézkedéseket fogadtat el a Parlamentben. A Fidesz elnöke ugyanezt mondja, sőt abban is egyetértenek, hogy nem szabad tovább növelni a terheket, hanem az egész struktúrát kell átalakítani. Orbán azt is hozzáteszi, a munkának kell megadni a lehetőséget, az a jövő záloga (jellegzetes marxista szöveg).

Nyomor és instabilitás

„Az a stratégia helytelen, hogy éppen az alacsonyjövedelműeket, a munka-tőke rendszerből kiesetteket sarcolják tovább” – idézhetjük erre TGM-et. Ehhez hozzáteszi, hogy ez a politika megszorításokat, nyomort és instabilitást jelent. Politikai osztályharc folyik fentről lefelé, de lent alig van ellenállás – állítja. Példaként az Opel gyárat hozta fel. Az Opel becsődölésének hírére a világ minden Opel-gyárában sztrájkba kezdtek a dolgozók. Egyet kivéve: Szentgotthárdon.

Orbán és TGM gondolatainak ilyen egyezősége persze nem meglepő. Mert hiába fakad két egészen különböző tőről, a célja ugyanaz. Véget vetni a regnáló hatalomnak, és újat választani a helyébe. Persze TGM nyilván nem olyat választana, mint Orbán, ám ez csak egy későbbi kérdés. Az első kérdés, ami különösen elgondolkoztató így szól: mennyire lehet súlyos a baj, mennyire lehet hozzá nem értő a kormányunk, ha két, egymástól ennyire távol álló ember is ugyanúgy értékeli a jelent és a távolabbi jövőt?