Summa summárum

Volt egyszer egy 2009 Magyarországa, ahol március 15-én majdnem minden forgatókönyv szerint zajlott. Demszkyt kifújolták, Gyurcsány nem mondott semmit, Orbán pedig újabb diadalittas délibábokat igézett, miközben még mindig nincs programja. A zászlót is felvonták, pár adrenalinhiányos vadbarmot megkergetett a rendőrség - ám ez pontosan annyira volt várható, minthogy Irak egyik piacterén felrobbantja magát egy terrorsita, vagy hogy Kongóban megerőszakolnak tíz nőt és csecsemőt.

A Jobbik erősödése érezhető volt, és az egyetlen meglepő esemény is hozzájuk köthető: Morvay Krisztinát képen fújták könnygázzal - ami valószínűleg hozzásegíti a pártját még néhány EP szavazathoz.



Azonban van az átlagos események közt valami, ami szégyenletes, és ami a rendőrség sara. Most nem arra gondolok, hogy miként kell fellépni a tüntetők ellen, kire fújjunk könnygázt, vagy hogy ne úgy robbanjunk be a Nyugati ajtaján rohampáncélban, hogy a szerencsétlen sajtósok a szélrózsa minden irányába szálljanak. Ezeken lehet vitatkozni, vannak józan érvek és ellenérvek egyaránt. Ám a következő jelenség nem ez a kategória.

Már a Himnusz sem szent!

Nem a kopasz húszéves „ősmagyarok” akadtak ki a jelenségen, hanem a gyanútlanul a Deák tér felé sétáló anyuka. A történet pedig a következő most is, mint minden alkalommal, amikor a tüntetőket rohampáncélos rendőrök - szakszlenggel: csatacsótányok - fogják közre. Amikor a Himnusz felhangzik, akkor mindenki vigyázzba áll, és vagy énekli, vagy csak magában dúdolja a magyar ódát - a jól neveltebbje még a fejfedőjét is leveszi. Nem csak a Jobbosok: újságírók, esetleges ellentüntetők, járókelők, mindenki. Kivéve a rendőrséget.

A rendőrség ugyanis ekkor is teszi azt, ami a dolga: vonul, menetel, vagy csak áll, de korántsem vigyázzban. Rohamsisak természetesen a fejükön, és még csak egyének sincsenek, akik másképp cselekednének. Ezzel arra lehet következtetni, hogy központi utasításra hánynak fittyet nemzetünk himnuszára, ám ezt akkor is megteszik, ha tényleg nem esne nehezükre egy „osztály vigyázz!” - például amikor órák óta állnak a parlament kordonjai mögött.



Következtetés

Ezt látva joggal vonja le a következtetést az átlagember: magyar rendőrök nem magyarok - pontosabban megfogalmazva, nincs bennük túl sok magyarság. És itt az igazi probléma: amikor a közember bizalma rendül meg a rendfenntartó erőkben. Nem azért mert könnygázt vagy vízágyút vetnek be, mert túl puhányan vagy erősen lép fel a rendbontók ellen, és nem mert esetlegesen korrupt. Nem. Hanem mert nem magyar.

A zászlótaposásnál már felmerült ez a probléma, de ott még megmagyarázható: nem a zászlóra fog valaki figyelni, ha épp utcakövet zúdulnak a feje felé. Ám most nemigen magyarázható, és az se sokat segít a helyzeten, hogy nincsenek „lázadó” rendőrök, akik az esetleges parancsot megtörve önkén vágja magát vigyázzba a Himnusznál.

Ha minden így folytatódik, és tovább növekszik a látványos bűnözés is (az adatok összességben visszaesést mutatnak), akkor a rendőrség bizalmi faktora még a politikusokét is megközelítheti - ami nem egy szép világ kezdetének a jelképe. Az árpádsávról már mindenkinek a radikálisok jutnak eszükbe, ami a Himnusznál viszont lehetetlen, hiszen alkotmányban rögzített nemzeti jelkép. Ha viszont tényleg az, akkor miért nem tiszteli azt, az alkotmányban rögzített nemzeti rendfenntartó erő?