A 2000 óta minden év márciusában megrendezett csúcstalálkozó előzménye a 2000. márciusi lisszaboni csúcstalálkozó volt. Ekkor fogadták el az ún. lisszaboni stratégiát, amely az Európai Uniót 10 év alatt a világ leggyorsabban fejlődő gazdaságává kívánta tenni.

Ez akkoriban nem is lett volna teljesen esélytelen vállalkozás, bár voltak sokan, akik a sokat sejtető „ambíciózus” jelzővel illették a vállalkozást. Az akkori külkereskedelmi forgalom volumenéből kiindulva következtettek arra, hogy esélyes lehet annak a célkitűzésnek az elérése, amely a lisszaboni stratégia megalkotását közvetlenül megelőzte. Ugyan a gazdasági unió mélyítéséhez felállított prioritások elérése képlékeny (sokféleképpen magyarázható), ugyanakkor – ma már látszik, hogy – a világ legdinamikusabb gazdaságától messze van az európai konföderáció.

Ennek oka az, hogy az amerikai hitelválság Európába érő hatása előtt is komoly probléma volt a fejlett nyugati államok (különösen Németország) számára a megfelelő ütemű gazdasági fejlődés (a németek tavalyi 1,7 százalékos GDP-növekedése várhatóan negatív lesz 2009-ben). Ezt a mostani gazdasági válsága csak tetézte, azaz most, 2009-ben elmondhatjuk, hogy a 2000-es célkitűzések idővel irreálisnak bizonyultak.



Csúcson a tagállamok, de nem úgy

Lisszabon után minden év márciusában megrendeztek egy ún. tavaszi csúcsot (angolul spring summit), amelyek közül kiemelkedett a 2005-ös brüsszeli találkozó (mid-term review), amelyen átnézték, hogy hogyan halad a célok megvalósítása. 2000 után ugyanis fokozatosan világossá vált, hogy a közösségi célkitűzések egyik gátja a tagállami (nem megfelelő) kezelési mód – annak ellenére, hogy az ún. legjobb módszer elve akár ösztönzőleg is hathatott (volna). A legjobb módszer elv lényege, hogy a tagállami módszereket vizsgálva aki legjobban halad a célkitűzések megvalósításával, azok számára a jelentős elismerés nem mellékes.

2000 és 2005 között az Egyesült Államokkal szembeni lemaradás csak növekedett, ezért a 2005-ös brüsszeli csúcs egyik központi témája az volt, hogy hogyan lehetne mélyíteni a tagállamok elkötelezettségét (tehát továbbra sem arról volt szó, hogy közösségi szinten kellene a kötelező döntéseket meghozni). A következmény az lett, hogy a tagállamoknak egy saját menetrendet kellett kidolgozni a lisszaboni elvek gyakorlatba ültetéséről. Ez azért volt jó, mert az azt megelőző rendszer inkább közösségelvű volt, így azonban – a várakozások szerint – a tagállamokat sokkal inkább be tudják vonni a lisszaboni stratégia teljesítésébe.

Változóban a célkitűzések

Mindenesetre a felemás siker arra jó volt, hogy a célok változzanak: a továbbiakban elmaradt a világ legdinamikusabb gazdaságára vonatkozó tétel, helyette nagyobb szerepet kapott a fenntartható fejlődés és a jóléti állam szavatolása. Másképp fogalmazva: a munkahelyteremtéssel próbálkoztak mélyíteni az európai integrációt. Ma már azonban elmondható, hogy a mélyítés mérsékelt sikerrel járt, ugyanis azóta tagállamok ellenállásán bukott meg mind az alkotmányszerződés, mint az reformszerződés. A legfontosabb hatás, az Európai Unió intézményrendszerének társadalomközeli bemutatásában tehát eddig nem sikerült átütő sikert elérni.

A mérsékelt sikereknek több oka van: még az elmúlt években is többet lehetett arról hallani, hogy az Európai Uniót bővíteni fogják – hallottuk ezt Szerbiával, Horvátországgal, illetve most Albániával kapcsolatban. Az EU-nak most nem az lenne a dolga, hogy a további bővítéssel foglalkozzon, hanem azzal, hogy a jelenleg is igen sok 27 tagállammal megegyezésre tudjanak jutni a strukturális reformokban, majd azokat végrehajtva és a visszajelzések alapján korrigálva lehet a további bővítésen gondolkodni.

Strukturális reform szükséges

Az intézményrendszer 27 tagállammal is olyan, mint 15 tagállammal volt, s várható, hogy 28 (27 + Horvátország) tagállammal is ugyanúgy fog működni. Ezen persze nem kell csodálkozni, hiszen Európában az európai közösségnek nincs társadalmi hagyománya, sőt, inkább a diverzitásnak van. Ez persze nem (feltétlenül) jelent történelmi ellentétet országok között, hanem inkább arról szól, hogy a nemzeti szuverenitás további feladása a kicsi, ergo a történelem folyamán kiszolgáltatott államok számára nem cseng jól, s valószínűleg soha nem is fog. Pontosan ezért feltételezhető, hogy nem csak a világgazdaság (USA, Japán vs. EU), de az Európai Unió is (nyugat vs. kelet) két, illetve többsebességű marad.

A 2009. március 19-20-án megtartandó tavaszi csúcson jó jel, hogy a keleti partnerségi is napirenden lesz, azonban az nem lenne jó ötlet, ha ez csupán az EU-Oroszország viszonyban jelentkezne. Mindenesetre a keleti partnerség felértékelődésével kiváló lehetőség nyílik a közép-kelet-európai államok számára, hogy az európai integráció számára felértékelődjenek.

A kétsebességű Európa lehet, hogy megmaradna, de az integráció mélyítésének nincs jobb módja annál, amikor a tagállamokat döntéshozó helyzetbe hozzák. A 2004-ben csatlakozott országok geopolitikai helyzetüknél fogva tevékenyen részt vehetnek az Európai Unió formálásában, ami nem csak az integráció mélyítésének, de az Egyesült Államok és Japán gazdaságához való felzárkózásnak is kulcsa lehet. 2010 azonban már nagyon közel van...