A jobboldal elvi problémái

Korábbi írásunkban már pár gondolattal illusztráltuk, hogy miért is fontos az, hogy egyelőre leálljon az Európai Unió bővítése, most pedig a német keresztény-konzervatív CDU szólalt meg az ügyben, hasonló véleményének hangot adva.

Abból, hogy a német jobboldal csak Horvátország felvétele után állítaná le a bővítés folyamatát arra lehet következtetni, hogy nem a bővítéssel vannak elvi problémái a CDU-nak, hanem valami mással. Az tudva lévő, hogy Németországban az európai integráció további bővítése nagy részben összefonódik az ún. törökkérdéssel, melynek komoly társadalmi hatásai vannak. A kérdés feltehető másképpen is: milyen módon oldható meg az európai és a török kultúra közötti különbségek áthidalása? A válasz rövid, de bonyolult: képzéssel. A németeknél félnek, hogy Törökország uniós csatlakozása esetén a munkaerő szabd áramlásának folytán felgyorsul a török bevándorlás, s képzés ide, képzés oda, kézzel fogható a német akarat, amely szerint nem kívánnak több bevándorlóval – különösen törökkel – közösködni.

Ami egyeseknek belügy, másoknak nem

Igen ám, de adódik egy másik kérdés is, amely már nem német, hanem uniós „belügy”. Ez nem más, mint a bővítési biztos, valamint Mirek Topolánek cseh miniszterelnök korábbi nyilatkozatainak összhangba hozása.

A bővítésért felelős európai biztos, Olli Rehn felszólította Németországot, hogy ne veszélyeztesse a térség stabilitását a bővítés befagyasztásának lebegtetésével. A politikus elismerte ugyan, hogy az Európai Uniónak most a szokottnál is több kihívással kell megbirkóznia, ugyanakkor szerinte az EU képes arra, hogy „egyszerre több dologgal is foglakozzon” – írja az EurActiv.hu hírportál.

Egyszerre több dologgal persze lehet foglalkozni, a kérdés nem is a know-how-ra vonatkozik, hanem a működési mód problémáira próbál fényt vetíteni. Míg a keleti bővítéssel történelmi sérelmeket, illetve szociális problémák megoldását vette a nyakába az Unió (és amelyeket eddig sikertelenül kezelt), addig nyugaton, különösen Németországban (törökök), Olaszországban (románok) és Franciaországban (magrebek) a bevándorlók kérdése gerjeszt nagy társadalmi feszültségeket.

Nem a kapacitás a kérdés

A kérdés tehát nem az, hogy az uniós intézményrendszernek van-e kapacitása „egyszerre több dologgal foglalkozni”, hanem az, hogy Horvátország – mely állam a tagságra legérettebb a tagjelöltek között – után milyen további problémát akar az Unió közösségi szintre emelni. Szerbia felvételével Albánia elbúcsúzhat az uniós álmaitól, Macedóniának Görögországgal vannak határvitái, Törökországról szólva pedig ne felejtsük el, hogy nem csupán a migráció és a kulturális különbözőség az, amely miatt félelmek vannak a tagságával kapcsolatban, hanem az is, hogy nem ismerik el a görögök által lakott Ciprus határait.

A kapacitás helyett tehát a konfliktuskezelő képesség a kérdéses – illetve annyira nem is kérdéses. Az elmúlt évek magyar-szlovák, s a napokba kiújuló magyar-román ellentétekkel kapcsolatos uniós problémamegoldási potenciál gyakorlatilag elhanyagolható volt.

Ebből az következik, hogy sok húsbavágó, az Európai Unió alapjait érintő kérdésben (különös tekintettel az alapvető emberi jogokra, az Európai Alapjogi Chartára) a tagállamoknak maguknak kell lépni. Ahogy tudnak, illetve ahogy akarnak. Ennek isszuk most a levét.