A mi csapatunkkal ez nem fordulhat elő. Hiszen a játékosok mindegyike tisztában van vele, hogy igen nehéz két félidő vár csapatunkra Tiranában. Ellenfelünk mentalitása a küzdelemre épül, és valljuk be, ebben a műfajban előrébb járnak, mint a mi fiaink.

Most örülnünk kell, hiszen hosszú idő óta van olyan csapatunk, amely sanszos a továbbjutásra. Erwin Koeman és stábja mindent elkövet, hogy mentálisan és taktikailag is a legjobbat hozza ki a csapatból. Ám mint tudjuk, az ilyen sorsdöntő meccseken gyakorta előfordul, hogy nem kottából kell játszani. Akkor meg ott vannak a vezéregyéniségek. Nem is könnyű számba venni őket, szerencsére oly sokan vannak. Például, Gera Zoli, Huszti Szabolcs, Hajnal Tamás, Dzsudzsák Balázs, Priskin Tamás és még lehetne sorolni azokat a játékosokat, akik képesek - akár egy bravúros mozdulattal - eldönteni a mérkőzést.

Rég volt ennyire egységes, egymásért is küzdeni képes csapatunk. A közvélemény elfogadta a kapitányt, Erwin Koemant, és díjazta, hogy nem 70-80 játékosból válogatott, hanem konkrét elképzelései voltak a keret kialakítását illetően is. Korábban a közvélemény rendre bírálta a mindenkori kapitányt és annak válogatási módszereit. Mostanra ezek a hangok elerőtlenedtek, elhalkultak.

A mai csapatnak szinte küldetése van. Ezt Nyilasi Tibor fogalmazta meg a leghatározottabban. A mai idők, nem nevezhetők ideálisnak, sem politikailag, sem gazdaságilag, sem morálisan. Mi tagadás, idehaza mostanság kijutott a "jóból" nekünk.

A válogatott csapatunk, igaz csak rövid időre, de feledtetheti egy bravúros tiranai helytállással a nehéz időket.
Tudják, érzik a játékosok is, hogy nem csak a három pontért küzdenek majd Albánia válogatottja ellen. Többről van, - itt - szó kérem. Az önbecsülésünkről, a megtépázott lelkileg meggyötört lényünk és napról-napra lanyhuló hitünk visszaszerzéséről. Ha csak rövid időre is, de ismét kiegyenesedhetünk. Reméljük Tiranában újra jó lesz magyarnak lenni...