Az állami vezetők kereseteit nehéz havonkénti lebontásban összegezni, hiszen a havi néhány milliós fizetés mellé számtalan egyéb juttatást zsebelnek be. E miatt leginkább éves szinten lehet megítélni az összegeket.

Ez alapján a listát Heinczinger István, a MÁV vezérigazgatója vezeti. Évente 78.672.000 forintot vihet haza. A több mint két éve kinevezett vezérigazgató alapbére 3,42 millió forint havonta, ehhez jön egy 400 ezer forintos tiszteletdíj, aminek pontos miértjéről nincsenek információink. További juttatásként az éves alapbér 80 százalékát kaphatja meg, plusz felső-középkategóriás személygépkocsit és mobiltelefon-használatot.

Szabó Pál évi 76, 93 milliójával csupán a második. A Posta volt vezérigazgatójának vezetőként az alapbére 2.549.000 forint volt. 2007-ben erre felvette az éves alapbére 80 százalékát prémiumként. E mellett jutalom címszó alatt ugyanebben az évben öt havi alapbérét fizették ki neki.

MVM, SZRT, NMV

Kocsis István botrányok sorával tarkított vezetése idején a Magyar Villamos Művekben 2.584.000 forintos fizetést vihetett haza. Prémiumként 2007-ben szintén éves alapbérének 80 százalékát vitte haza, majd háromhavi alapbérének megfelelő összeget kapott jutalomként, hogy ilyen hatékonyan vezette a céget.

A Szerencsejáték Rt. élén álló Székely Gábor 55.930.000 forinttal lehet évente gazdagabb. A BKV Rt. felügyelőbizottságának elnökeként is tevékenykedő SZDSZ-es Székely havonta 2.185.000 forintot dughat zsebre, ehhez jön a szokásos 80 százalékos prémium, majd a változatosság kedvéért négyhavi plusz jutalom.

Tátrai Miklós Zoltán, aki annak a Nemzeti Vagyonkezelőnek a vezérigazgatója, amelyik hónapokig próbálta eltitkolni az állami cégek vezetőinek fizetését, évente 42 millióval növelheti számláját. Havi alapbére 3,5 millió.

Állami és magánszféra

Ha a magánszférához hasonlítjuk, ezek a hatalmas összegek nem is tűnnek olyan soknak. A versenyszférában a vezetők bőven keresnek ennyit, sőt a csúcsvezetők alatt is találhatók ilyen nagyságrendű fizetések. A probléma azonban az, hogy míg a versenyszférában valóban a rátermettség, a valódi szaktudás szükséges ahhoz, hogy érvényesüljön az ember - ott létérdek, hogy a céggel egyre jobb eredményeket, növekvő bevételeket érjen el - addig az államiban ez nincs így.

Ha megnézzük az állami vállalatok vezetőit, kiderül, egy boldog nagy család, akik egyik székből ülnek a másikba. Hol itt, hol ott bukkannak fel, felügyelőbizottságokban, vezérigazgatóként, vagy épp kuratóriumi tagokként. (Kocsis István például a Paksi Atomerőmű éléről jutott az MVM élére, majd nemrég megkapta a BKV vezetését is.)

Mégsem ez a gond

Az, hogy kiderült mennyit is keresnek az állami vezetők és lehet rajta nyálat csorgatni, meg szitkozódni, csupán a történet egyik fele. A másik, a mélyebb, és egy normális demokráciában súlyosabb, az módszer, ahogy kiderült. A Blikknek hosszú pereskedésébe, került, míg végre a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő elvesztette a pert, és kötelessé vált nyilvánosságra hozni a csúcsfizetéseket.

Az itt bemutatott emberek ugyanis a mi adóforintjainkból élnek ilyen életszínvonalon, használják a gépkocsikat, mobilokat, és tömik a bankszámlát. Azt pedig per nélkül köteles bemutatni az állam, mire költi a pénzünket. Ám ez az állam, még nem az az állam, ami ezt a lépést csak úgy, esetleg némi nógatásra, de megteszi. Ez az állam képes volt hosszú hónapokat vitázni azon, vajon elárulja-e mennyit is fizet az emberek által befizetett adóból saját cégvezéreinek. Ez sokkal felháborítóbb, mint maguk a számok. Ebből ugyanis azt a következtetést lehet levonni, hogy az adófizetők pénze bármire felhasználható, nem kell vele elszámolni – ahogy diktatúrákban szokás.