„Mi nagyon tudunk haragudni azokra, akiket szeretünk”

A meghívottak között volt, a néhai Joseph (Tomi) Lapid fia, Yair is. Egy évvel ezelőtt, a díjakat még a kitűnő izraeli politikus, a Jeruzsálemi Jad Vasem intézet hajdani elnöke adhatta át, aki egykor Magyarországon született és maga is holokauszt túlélő volt. Yair Lapid derűs szívvel emlékezett meg a 17 éves árva fiúról, aki a borzalmak után Izraelbe érkezve, annak az új hazának a megvédésére kényszerült, melynek nyelvét és mentalitását egyáltalán nem ismerte, de ami még ennél is felháborítóbb egy igazi magyar számára, a helyi ízeit sem szívlelhette.

Yair apja, 55 év elteltével, ennek az országnak lett igazságügyi minisztere és miniszterelnök-helyettese, majd ebben a pozícióban újra hazánkba látogatva, zokogva vette tudomásul, hogy az ország ahol felnőtt, de ahol egykor megalázták és ahol egykor oly sokat rettegett, most limuzinnal és motoros-rendőri kísérettel várja a reptéren. „Igen, édesapám haragudott Magyarországra, de csak azért, mert szerette. Mi nagyon tudunk haragudni azokra, akiket szeretünk” – mondta Yair Lapid.



Az ’élő név’

A megemlékezésen felszólalt Szili Katalin, a Magyar Parlament házelnöke is, aki az emlékezés fontosságával kapcsolatban elmondta, hogy tűrhetetlen a múlt tényének bármilyen természetű „maszatolása” vagy elferdítése, a holokauszt könyve soha nem kerülhet az enyészet polcára, bármilyen nehéz is, de minden nap lapozgatnunk kell. A számvetés, minden ember elemi kötelezettsége, felelős politikus nem tűrheti a nyílt gyűlöletszítást vagy a dühödt bűnbakkeresés címén történő összekacsintást.

Az emlékeket néven kell nevezni, a Yad Vasem, az ’élő név’ csak akkor funkcionálhat, ha mind több ember megemlékezik róla: „Adok nékik házamban és falaimon belül helyet, és oly nevet, a mely jobb, mint a fiakban és lányokban élő név, örök nevet adok nékik, a mely soha el nem vész” – idézte a házelnökasszony Ézsaiás próféta szavait.

Az ünnepségen Gyenesei István miniszter képviselte a magyar kormányt, aki beszédében az elismerés erkölcsi alapjait a humanizmusban jelölte meg. A 11 honfi életében a megmentők és a megmentettek sorsa elválaszthatatlanul összefonódott, „hálával tartozunk nekik, ám a közösség erkölcsi államadóságát ők sem törleszthetik” – fogalmazott Gyenesei. Véleménye szerint, napjaink demokratái nem kellőképpen éberek, ezért a megmentők példájából kell „erőt és elszántságot merítenünk”.



„Nem feledem az ellenséget sem”

A díjak átadása közben, a borzalmakat még gyermekként átélő, Kolonits Ferenc unokája is felszólalt, aki a bensőséges szavakat megköszönése mellett, aggódó szavakkal mondta el, hogy az ellenségről sem szabad megfeledkezni. A Hősök tere fölött lengetett Árpád-sávos lobogók neki nem a honfoglalás nagyszerű pillanatait villantják eszébe, hanem ’44-et, amikor a halálos bűnöket megtetézve, a nyilasok a csíkos lobogók alatt dúlták fel az országot. „Semmi közük nem volt a magyarság érdekeihez, ahogy ezt ők lépten-nyomon hangoztatták” – Az idős Kolonits unoka őszinte szavait, az összegyűltek kitörő tapsa fogadta.

Az ünnepséget Schweitzer József professzor úr, nyugalmazott országos főrabbi, a jelenlévőkkel közösen elmondott halotti imádsága, majd az izraeli és a magyar nemzeti himnusz eléneklése zárta.