Minden jel arra mutat, hogy az Országgyűlésben ülő politikusok egyre nehezebben kezelik a demokráciát, míg a társadalom többsége jól megtanulta azt, de legalábbis előbbre jár a tanulási folyamatban. Nézzünk egy-két példát.

Mi megtanultuk

A rendszerváltás húsz éve volt. Húsz év alatt a társadalom jócskán átalakult. A demokratikus berendezkedés egyik fontos pilléreként civil szervezetek jöttek létre. Még messze nem olyan erősek, mint a nyugati államokban, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem hatékonyak. A Védegylet sikeres akciója a Zengőn készülő radar meghiúsítására, a budapesti Gödör klub megmentésére indított akciók, vagy a Nagymező Utcaiak Egyesületének sziszifuszi, de egyelőre sikeres harca a mélygarázs ellen azt mutatja, a civilek megtanulták a demokráciát, élnek a jogaikkal.

Ahogy a véleménynyilvánítás is, mint demokratikus alapjog szintén egyre jobb kihasználtsági fokon működik. Eltekintve most a politikai hovatartozástól elmondhatjuk, az emberek megtanulták, hogy véleményüknek akár az utcán is hangot adhatnak. Ha nem tetszik a kormány ilyen vagy olyan intézkedése kivonulhatnak a forgalmasabb terekre és hallathatják hangjukat.

A demokratikus berendezkedés másik rendkívül jelentős szereplője a szabad sajtó húsz év alatt szintén nagyot változott. Ma már minden politikai oldalnak megvannak a saját jól ismert fórumai, ezek aránya pedig a korai 90-es évek egészségtelen helyzetéhez képest kiegyenlítődött.

Ők nem

Tanulunk tehát. Nem így a politikusok. Sőt, mintha ők visszafelé haladnának az időben. Erre jó példa Gyurcsány és Bajnai hatalomra kerülésének esete. Gyurcsány Ferencet 2004-ben választások nélkül ültették a „trónra” úgy hogy elődje, Medgyessy Péter lemondott kormányfői posztjáról, a köztársasági elnök kezébe helyezve az új miniszterelnök kinevezésének döntését. Mádl Ferenc akkor Gyurcsány Ferencet kérte fel kormányalakításra.

Ez egy demokráciában megfelelő formula. Igaz, hogy a szavazók ki vannak hagyva belőle, ám mivel a Parlamentet négy évre választjuk, az MSZP-SZDSZ-nek pedig akkor bőven megvolt a többsége, nem is volt kérdés, mit tegyen az államfő. Most azonban más a helyzet.

Csűrés-csavarás

Gyurcsány nem mondott le, hanem konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal akarja átadni a hatalmat annak, akit ő is támogat. Tehát nem lemond, hanem faramuci módon saját pártja és a csatlakozó SZDSZ vonja meg tőle a bizalmat azért, hogy szintén ők tehessenek (sokak szerint bábut) a helyére. Ez ugyan jogilag kifogástalan, ám a demokrácia eszméjébe csak nehezen gyömöszölhető.

A demokrácia alapja ugyanis az kellene legyen, hogy a politikusok nem csupán paragrafusok között játszadoznak, hanem életszerűen, erkölcsi megfontolások mentén meghallgatják a nép szavát is. Különösen egy olyan helyzetben, amikor a kormánypárt kisebbségben van az ellenzékkel szemben, mikor a gazdasági kényszer négy éves ciklusért kiállt, mikor az emberek többsége nem bízik az elitben és új választást akar.

A jelenlegi parlamenti játszadozás a hatalom továbbviteléről azt mutatja, politikusaink ezt nem érzik. (Mert ne legyenek kétségeink, erről szól a történet, nem szakértői kormányról. Milyen új gondolatoka, módszereket várunk egy olyan kormánytól, amiben úgy néz ki, számtalan jelenlegi miniszter is bent fog ülni?) Persze az is lehet, hogy érzik ők, csak nem vesznek tudomást róla. Ez pedig végképp ellentétes a demokratikus szellemiséggel.

MSZMP még mindig

Persze ne lepődjünk meg. Ha valaki veszi a fáradtságot és végigböngészi a Parlament honlapján a képviselők életrajzát, akkor láthatja, számtalan olyan figura ül a törvényhozásban, akik még a kommunista egypártrendszerben párttagok voltak. Ez egy ideig természetes volt, mert ők legalább tudták hogyan működik a politika. Ma, húsz év demokrácia után ez elfogadhatatlan.

Ennyi idő alatt ki kellett volna rostálni ezeket, hiszen a kommunizmusban szocializált emberektől nem várhatjuk el, hogy a demokrácia minden rezdülését pontosan érezzék. Még a viszonylag fiatal Gyurcsány Ferenctől sem, aki KISZ vezetőként a kommunista rendszer egyik fenntartója volt, és ahhoz hogy odajusson, meg kellett tanulnia azokat a hatalomtechnikai eszközöket, amiket ma is alkalmaz és a demokrácia értékrendjéből bizony itt-ott kilógnak.

Ezeket belátva nem meglepő, hogy a Tisztelt Ház még húsz év után sem tudta megszavazni az ügynöktörvényt, vagyis, hogy nyilvános legyen, ki milyen szerepet vállalat a kommunista rendszerben, mint besúgó. Szégyenletes és antidemokratikus ízű ez is.

Börtönig jutottak

Mondják, az országnak olyan vezetői vannak, amilyen maga a társadalom. Ha a társadalom állapota nem kielégítő, akkor a vezetői sem lesznek azok. Ezzel vitatkoznék. A társadalom sokkal többet tanult meg a demokráciából, mint a politikusok. Nem is lehetne jobb példa erre, hogy Zuschlag börtönben, Hunvald börtönben, és a teljes terézvárosi MSZP-SZDSZ frakció gyanúsított. Vagyis az ügyészség is felnőtt a demokráciához.

Az, hogy a Parlamentben még mindig olyanok ülnek, akik ezt nem látják be azt mutatja, kiváló eszközeik vannak a demokratikus jogrendszer kiskapuinak segítségével a hatalomban maradásra. Ez azt jelzi, a politikusok többsége még nem ízig-vérig demokrata, miközben az állami berendezkedésünk és társadalmi igényeink azok.