2004. május 1-én kilenc másik országgal együtt csatlakozott hazánk az Európai Unióhoz. Ha van, amiben a rendszerváltás óta töretlen volt itthon a pártok közötti konszenzus, az az európai integráció kérdése. A demokratikus Magyarország összes kormánya tett azért, hogy végre tagjai lehessünk az Uniónak. A politikai elit akarata találkozott a népakarattal, így 2003-ban az ország lakossága népszavazáson is megerősítette a belépést.

A politikusok és a közvélemény jelentős része felfokozott várakozásokkal viszonyultak az EU-hoz: jobb életszínvonalat, nyitottabb világot és biztonságot reméltek a csatlakozástól. Aki átélte a csatlakozás pillanatát, az érezhette, hogy nem volt euforikus a hangulat, de alapvetően pozitív várakozásokkal viszonyult az ország az Unióhoz.

Elszalasztott lehetőségek

Az Európai Unió elsődlegesen egy hatalmas gazdasági integráció. Ennek megfelelően a legtöbb előnyt gazdasági téren érhettünk el a csatlakozással.

Ez a várakozás részben megvalósult, mert a csatlakozásunk óta eltelt minden évben egyre több uniós támogatás válik hozzáférhetővé az egyes vállalkozások, önkormányzatok és a különböző társadalmi szervezetek számára. Ezek a keretösszegek jóval meghaladják Magyarország uniós befizetéseit.

Van tehát pénz, már csak az a kérdés, hogy ezt hogy és milyen célra használjuk (használhatjuk) fel. Az uniós pénzosztás egyik alapelve a következő bűvös szó: addicionalitás. Azaz: valamennyi önerővel mindenképpen rendelkezniük kell a pályázóknak ahhoz, hogy részesülhessenek a támogatásokból. A gyakorlat azt mutatja, hogy a pályázatok feltételei, a szükséges önerő megléte és a meglehetősen bonyolult bürokratikus eljárás eléggé megnehezíti ezeknek az összegeknek a „lehívását”.

A pályázati pénzek nyomán sem csökkentek azonban a regionális különbségek, bár az uniós pénzek nagy része infrastrukturális fejlesztésre ment el, ezek hatását még nem igazán érezzük meg.

A másik fő gond, hogy a foglalkoztatottságot nem sikerült növelni ezekben az években. S bár most részben a gazdasági válság rovására lehet írni, hogy megnőtt a munkanélküliek száma, azelőtt is rendkívül alacsony volt a magyar foglalkoztatottsági ráta.

Ez mind-mind megmutatja, hogy eddig nem sikerült teljes mértékben és hatékonyabban kihasználni a kínálkozó lehetőségeket.

A csatlakozással beléptünk a közös piacra, amely Magyarország esetében elsősorban ezt jelenti, hogy nem a magyar vállalatok terjeszkedtek külföldön, hanem a külföldi vállalatoknak lett egyre nagyobb tere hazánkban. 2004 óta sokszorosára nőtt az EU-s országokkal folytatott kereskedelmünk, amelynek hatására egyre több külföldi áru érkezik hazánkba, s ez az olcsó import egyre inkább háttérbe szorítja a hazai termékeket.

Beszédes tény, hogy csatlakozásunkkor még csak 10 százalék volt a külföldi áruk aránya, mára azonban az összes áru egy harmada érkezik az országhatárokon kívülről.

A nagy tömegben érkező, olcsó áruk hatására az életszínvonal vitathatatlanul javult, viszont továbbra sem csökkentek a társadalmi különbségek, így nem sikerült megszüntetni társadalom „kettészakadását”.

Az EU-s szabályok nyomán előállt versenyhelyzetben ugyanis megszűntek a tagállamok protekcionista gazdasági eszközei, emiatt nagyon sok kis- és középvállalkozás került lehetetlen helyzetbe. A magyar munkavállalók nagy többségét pedig ez a szektor foglalkoztatja.

A hétköznapi ember tehát egyfelől örül az olcsó import élelmiszereknek, a folyamatosan épülő infrastruktúrának (elsősorban az autópályáknak), viszont a foglalkoztatottság visszaesése, a magyar vállalatok versenyképtelensége miatt veszélyben érzi a munkahelyét (már ha el nem vesztette).

Az EU gazdasági-pénzügyi integrációjának egyik fontos lépése volt a közös európai pénz bevezetése. Magyarországnak sajnos eddig még egyetlenegyszer sem sikerült teljesítenie az euró bevezetéséhez szükséges maastricht-i kritériumokat, s rövidtávon nincs is esély a magyar euróra.

Az, hogy még mindig az instabilabb forintot használjuk, mindenképpen jelentős hátrányba sodor minket az euróövezeti országokhoz képest.

Eltöröltük a határokat

Magyar állampolgárként sokszor érezhettük – s ezt egyes nyugati államok is érzékeltették velünk – az elmúlt évtizedekben, hogy mi csupán „szegény keleti rokonok” vagyunk a fejlettebb nyugat-európai országokhoz képest. Ez EU-csatlakozáskor kaptunk egy esélyt arra vonatkozólag, hogy eltüntessük ezt az „identitás-deficitet”.

Az Európai Unióban ugyanis vitán felül áll, hogy minden állam azonos jogokkal rendelkezik és minden tagállami állampolgár egyben uniós polgár is.

Ennek megfelelően az EU hivatalos nyelve lett a magyar nyelv is. A magyar politikusok tevékenyen részt vállalnak az Unió intézményeiben, sőt, sokszor lépnek fel kezdeményezőként.

A mindennapok során azonban úgy tűnik, hogy a politikusok elégedettsége mintha nem
ragadt volna át a hétköznapok emberére. Beszédes (és szomorú) tény, hogy miközben az Európai Parlament szerepe és súlya évről-évre nő, viszont az európai parlamenti választásokon egyre kevesebb választópolgár veszt részt. A magyarok még mindig távol érzik maguktól Brüsszelt.

Pedig mégha nem is jött közelebb egyetlen centivel sem az Unió „fővárosa”, mégis: egyre gyorsabban juthatunk el oda.

Az európai integráció egyik legfontosabb vívmánya ugyanis a személyek szabad áramlása.

A 2004-es csatlakozás óta jelentősen leegyszerűsödött az Európai Unió tagországaiba történő utazás is. A taggá válás óta már útlevélre sem volt szükség, viszont a teljesen szabad mozgás csak a schengen-i térséghez való kapcsolódásunk (2007 decembere) óta valósult meg.

Mindennapi életünket ez a tény jelentősen megkönnyíti. S ma már nemcsak az utazás, hanem a letelepedés, a tanulás és a munkavállalás is könnyebb a magyarok számára is (csupán néhány ország tart fenn korlátozásokat még egy pár évig).

Összegezve: az annak idején megtörtént – tegyük hozzá: komoly alternatíva nélküli – uniós csatlakozás mindenképpen előremutató és helyes lépés volt, viszont az Unió adta lehetőségeket még nem igazán tudtuk kihasználni.