A szombati már nem az első Corvus koncertem volt, s vélhetőleg nem is az utolsó. Előzenekarként a Moon and the Nightspirit és a Yava debütált, akikről megvallom, korábban még nem nagyon hallottam. Azt kell mondanom – kár.

A Moon and the Nightspirit tipikusan azok közé a zenekarok közé tartozik, akik külföldön sokkal nagyobb sikereket aratnak, mint itthon. Egészen konkrétan például Belgiumban többezres közönség előtt léptek fel nem egyszer, míg Magyarországon alig pár százan vannak a koncerteken.– Ennek ékes példája volt a hétvégi is, ahol is a nyolcórás kezdésre a későbbi tömeg közel harmada jelent csak meg.

A zenekar egyébként egy párosból áll: Szabó Mihály – aki a dalszövegeket is írja – és Tóth Ágnes duójából. Ez utóbbi grafikusnak sem utolsó, hiszen a roppant dekoratív és ízléses lemezborítókat is ő készíti, tervezi. Zenéjük valódi magyar folklór anyagot dolgoz fel, nagy igényességgel, s egy olyan képzelt magyar-mitológiát kelt életre, amely a népmesékben, mondákban is megjelenik. Hangszereik a citera, kaval, doromb, csörgők, dobok, amelyekkel a sámánok révüléséhez hasonló hangzású zenét adnak elő. Tehát senki ne számítson nagy „zúzásra”, ha az ő nevüket olvassa, cserébe viszont egy tiszta, igényes, harmonikus zeneélményben lehet része.

Az őket követő Yava viszont már a pörgősebb együttesek közé tartozik, bár még mindig maradunk a magyar folklór anyagnál, kiegészülve egy kis világzenei beütéssel. Ahogy saját magukat definiálják: „ A Yava népzenészek, punkok és hardcore harcosok közös zenei vállalása” - s ezt színpadi produkciójukban is vállalják. Polett a szolidabb énekes, furulyás, Fritz a basszusgitáros offroados (ex-VHK), Kristóf a dobos, progresszív metálos, átlagosabb forma, végül Szabolcs oudos (kobozhoz hasonló török hangszer), dudás, a Tatros zenekarból (népzene). Ők négyen egy olyan „kőkemény” oldalát mutatják meg a népzenének, amire egészen biztosan álmában sem gondolt semelyik „vadakat terelő juhász”.

A békés Moon and the Nightspirit után, tehát kellő arculcsapásként jött a Yava, felrázva a kissé már álmatag közönséget, olyannyira, hogy alig-alig akarták őket a színpadról leengedni.

A megfelelően megalapozott hangulatba „csöppent aztán bele” a Corvus Corax, aki természetesen, világhírű együtteshez híven váratták a közönséget, még sminkeltek egy kicsit, meg „muszáj volt” elszívni az utolsó cigit a koncert előtt – hogy majd aztán koncert közben is benyúljanak egy-kettőt az elsősorban álló dohányosoktól. Micsoda megtiszteltetés...

Aztán pedig következett a show, ahogy az már megszokott. Nekem most annyira nem tetszett. Nagy buli volt, de kissé egysíkú.

Aki még nem ismerné őket, annak érdemes elmondanom, hogy maga a Corvus Corax zeneileg, zeneszerzőileg igazán profi. Tavaly például megjelent a Carmina Burana feldolgozásuk második része, ami valljuk meg nagyon(!) profira sikeredett, és az sem elfelejtendő, hogy bizony nem sok együttes, vagy akár zeneszerző merné megpiszkálni a Carmina Burana témáját, nemhogy egy saját feldolgozást, saját zenét alkotni belőle.
Sajnos nem nagy a valószínűsége, hogy mi is látni fogunk egy ilyen koncertet, ugyanis a Berlini Filharmonikusokkal, teljes vegyeskórussal, szimfonikus nagyzenekarral igen nehéz utazgatni, viszont mindenképpen jelentős és hatalmas élmény volna látni őket így is.

Így tehát a többi országnak maradnak ők nyolcan. Ezek a koncertek nem csak a zenéről, hanem a showról is nagyban szólnak. Elég csak a tagok kinézetét megnéznünk, extrém középkori hatású ruhák, színes hajak, furcsa frizurák...szinte vonzzák a teátrális gesztusokat.

Így volt ez most is, volt dalolós-játék a közönséggel, közös ugrálás, hogy hullámozzon a hajó, a dobhártyák tűrőképességének tesztelése sípokkal... De ott voltak persze a szokásos dudák (a hozzáértőknek mondom, hogy igazán ritka, középkori rekonstrukciók is), hatalmas dobok, csörgők, és különböző fúvós hangszerek, furulyák.

A Corvus Corax neve mögött egyébként egy kelet-német banda áll, akik azt tűzték ki célul, hogy a reneszánsz zenét a metállal ötvözve fogják népszerűsíteni. Ehhez persze kellettek reneszánsz-kori autentikus és népi hangszerek, dudák, fuvolák, fluták, furulyák, dobok, ütőhangszerek és nem elhanyagolható kellék volt a tiszta, precíz énekhang, valamint a rekonstrukciós készség sem. És ha már lúd, legyen kövér, tegyék mindezt korabelit imitáló ruhákban, vagy félmeztelenül, agyontetoválva, bizarr ékszerekkel.

Volt tehát nagy hangulat, viszont a zenék változatossága kissé lagymatagra sikeredett, sok ismert „slágert” el sem játszottak és az új albumról sem került bemutatásra semmi.
Mindezek ellenére ajánlom mindenkinek, hogy ha egy ilyen típusú, felhozatalú koncertre bukkanna valahol (lehet ez egy kisváros is, vannak magyar rokonaik), mindenképpen menjen el, mert érdemes. Nem feltétlenül headbangelős, de táncolható és mindenképpen ugrálható, tombolható élményben lehet része.