Bajnai Gordon miniszterelnökké választásakor óvatosan fogalmaztuk meg véleményünket, bizakodva abban, hogy szakít a gyurcsányi hagyományokkal, s a megszorításokon túl valami mást is kezdeni tud majd a Magyarországon kialakult gazdasági helyzettel. Óvatosan várakozó állásponton voltunk, reménykedve, hogy ha gazdasági miniszterként, azaz kevésbé szabad kézzel nem is sikerült keresztülvinnie azt, amit kell, miniszterelnökként megragadja a lehetőséget. Sajnos ez nem történt meg, s egyre kevésbé látszik az, hogy meg fog.

A rendszerváltás előtti bő egy évtized gazdaságpolitikai megszorításainak az alapvetése az volt, hogy mennyivel kevesebbet tud adni az állam. A rendszerváltás után a helyzet változott. Az Antall-kormány képtelen volt bármit is kezdeni a részben régi, részben újonnan felmerülő gazdasági problémákkal. Ezt tetőzendő, médiapolitika hiányában gyakorlatilag kódolva volt az 1994-es összeomlás. Horn Gyula kormányának másfél éves (gazdaságpolitikai) semmittevése után jött Bokros Lajos, akinek megszorító csomagja sokként érte az amúgy is sokkolt társadalmat. A Kádár-rendszer szociális nyugalmának összeomlása után sokan nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy nincs államilag garantált létbiztonság (nem a szociális ellátórendszer „ingyenességéről” van szó – ténylegesen ugyebár nem ingyenes), s nincs útmutatás sem.

Az „őszödi beszéd” megtartásának harmadik évfordulója utáni napokban nyilatkozott az egyik napilapban Vitányi Iván, az MSZP jelenlegi, az MSZMP volt országgyűlési képviselője. Szerinte a magyar társadalom a Kádár-rendszerben beleszokott a „mucsaji luxusba”. Ha jobban megnézzük, MSZMP-s múltjával ebben a most oly "kritikus" Vitányi is nyakig sáros, ráadásul a magyar társadalom ma nincs abban a helyzetben, hogy hedonizmussal lehessen vádolni őt. Az átlagkereset 120 ezer forint, mindemellett a magyar társadalom hatalmas többsége 60-80 ezer forintból él. Ez nem luxus. Nem csak, hogy nem „mucsaji”, de semmilyen luxus, s enyhe – mondjuk finoman – cinikus arcátlanság luxust emlegetni.

Két erő harca

Két alapvetés áll szemben. Az egyik, hogy a magyarok fejezzék be a hedonizálást, s fizessenek, mert akkor sok pénze lesz az államnak. Ezzel csak egy baj van – s nem kell gazdasági szakembernek lenni ahhoz, hogy ezt megállapítsa valaki –, az, hogy az 1999-től 2004-2005-ig terjedő öt-hat éves időszakot leszámítva a rendszerváltás óta folyamatosan megszorításokat tapasztalunk, eredménye pedig nincs sok. A munkanélküliség növekszik, a vállalkozások mennek csődbe, Magyarországon egyszerűen kellemetlen élni, mert az áldozatvállalásoknak alig van eredményük.

Hitelválságban vesz fel Magyarország több mint 20 milliárd eurós hitelt, majd nem sokkal utána mégis azt halljuk, hogy további társadalmi áldozatvállalás szükségeltetik. Ezt nehezen lehet lenyeletni, még akkor is, ha adott esetben van racionális megoldás a döntések mögött.

A racionalitás mindenesetre nehezen megállapítható. Konzulátusokat zárnak be, s már arról folyik a diskurzus, hogy hat börtön működésének gazdaságosságát kell felülvizsgálni, aminek a vége a bezárás is lehet. A külképviseletek (amúgy nem túl magas) számának csökkentése aligha a racionalitás kategóriája, s akár egy börtön esetleges bezárása is maga lenne az őrültség, hiszen nem régen még pont arról szóltak a hírek, hogy nincs elég hely a bűnözőknek.

Mindemellett totálisan elsikkad az a tény, hogy a hazai munkaerő jóval több mint felét foglalkoztató kis- és középvállalkozások sorozatban mennek tönkre. A megszorításokkal megspórolt, valamint kölcsönökből felvett összegekből vállalkozás-fejlesztésre továbbra sem jut számottevő összeg, így pedig borzasztó nehéz lesz visszaállítani Magyarország gazdaságát a fejlődő pályára. Ráadásul az is vészjósló, hogy a gazdasági problémák nem a gazdasági világválság (világgazdasági válság) beköszöntével egyszerre érkeztek hozzánk, hanem tavaly ősz előtt már évek óta problémák voltak. A maastrichti kritériumokból sem azóta nem teljesít Magyarország egyet sem, amióta megérkezett a hozzánk a válság, hanem gyakorlatilag 2004-2005 óta.

Kényelmes helyzet, de baj

Most abban a kényelmes helyzetben van a kormányzat, hogy az átlagember lassan elfelejti a válságot megelőző időszakot, a bajokat pedig rá lehet kenni a válságra. Ez – s ez hangsúlyozandó – nem alaptalan, de nem is igaz teljes mértékig. A válság hatása tagadhatatlanul sokat rontott a magyar gazdaság álló-, és versenyképességén. A probléma az, hogy egy alapvetően rossz helyzetből lett még rosszabb. Amikor a hozzánk hasonló területi és népességi és infrastrukturális adottságokkal rendelkező Csehországban, a szomszédos Szlovákiában és Romániában 5-8 százalékos éves nemzeti össztermék-gyarapodást regisztráltak, nálunk ez a százalék már közelebb volt a nullához, mint az öthöz.

Ezek után kérdéses, hogy megéri-e tovább erőltetni azt a politikát, ami nyilvánvalóan nem működőképes. A megszorítás-fetisizmus, ugyanakkor nem csak arra jó, hogy kiábrándítja a kormányzópártból a szavazókat (ld. aktuális felmérések, [várhatóan:] EP-választások), de radikalizál is akkor, ha nincs megfelelő ellenzéki kontroll. A jelenlegi alkotmányos keretek között erre túl sok lehetőség nem is adatik. Ez azonban azokat, akik élete gyakorlatilag a csőd szélén van, vajmi kevéssé érdekli.

Egyre többször lehet találkozni az utcán sétálva olyan véleményekkel, amelyek a Kádár-rendszer korábbi előnyeit helyezik előtérbe. Az, hogy a társadalom az anyagi biztonságáért a szabadságának egy részét is hajlandó feladni, nem újdonság, azonban az igen, hogy erről a vezetők nem vesznek tudomást. A már említett interjújában Vitányi Iván arról is beszél, hogy Kádár János a társadalom eladósításának terhe mellett hozott létre egy viszonylagos jólétet. Ma, 2009-ben annak a széles körű jólétnek nyoma nincs, ráadásul az elmúlt 7 évben sokszorosával nőtt az ország eladósodottsága, mint Kádár 30 éve alatt. Ezek után milyen érv szól a jelenlegi rendszer mellett?

Nyilván: a szabad döntés, tessék másra szavazni, sőt, azt is hallottuk már, hogy "el lehet innen menni". A jelenlegi rendszernek nem az a baja, hogy demokrácia, hanem az, hogy egy borzasztóan működtetett demokrácia, olyan irracionális kormányzati döntésekkel, amelyek mellé téve a puha kádári diktatúrát, az utóbbi a mennybe megy.

És ha egy diktatúra vonzóbb, mint a demokrácia, az nagy baj. És nem a társadalom baja.