Mi vitt a Jobbik mellé közel félmillió embert? Elkeseredettség, protesztszavazás?

A kettő összetartozik. Az európai parlamenti választáson a szavazók négyötöde a kormány, illetve a kormánypártok ellen szavazott. Ezt a széles elégedetlen tábort viszont egy párt – dacára az „Elég!” jelszóval folytatott kampányának – nem tudta integrálni. Az MDF szavazói kapitalista kritikát gyakoroltak, a Fidesz szavazói más kormányerőt óhajtottak, a Jobbik támogatói pedig radikálisan más megoldást sürgettek.

Önök szerint főleg baloldaliak szavaztak a Jobbikra. Mekkora az arány a szélsőbaloldali és a mérsékelt baloldali szavazókat illetően, s mivel tudta őket megszólítani a Jobbik?

A vasárnap a Jobbikra szavazó volt MSZP-szimpatizánsok nem „szélsőbaloldaliak”, hanem inkább „kádári kisemberek”, a rendszerváltozás vesztesei. A szocialista párt egykori törzsszavazóit a Jobbik az elitellenességgel, a helyi szinten megélt és tapasztalt szociális konfliktusok napirenden tartásával, valamint a közbiztonság helyreállításának ígéretével tudta megszólítani.

Mivel lehetne jellemezni azt a folyamatot, amelynek a következménye a radikális jobboldal sikere? Mikor és mivel kezdődött?

A radikális jobboldal sikere a társadalmi feszültségek és a közbiztonság terén érzett hiányosságok, valamint a baloldalból való kiábrándultság jelenségéhez kapcsolódik. Utóbbiban mérföldkő volt a 2006-os választási ígéretek ellenére bevezetett megszorítások, valamint a „szociális népszavazás”. A feszültségek már évek óta gyűltek a társadalom alsó rétegeiben, de a pénzügyi-gazdasági válság begyűrűzése, a személyes egzisztenciák veszélyeztetettsége biztosan tovább erősítette azt.

Több felmérés látott napvilágot, az egyik szerint a szavazók 48 százaléka a Fidesztől pártolt át, míg Önök főleg MSZP-szavazókat gondolnak a párt mögé. Miben áll az eltérés, esetleg nem zárja ki egymást a két megállapítás?

Nem lehet komolyan venni, ha két nappal a választás után valaki pontos számokkal magyarázza a három nappal korábban még nem látott Jobbik előretörést. Ugyanakkor az már biztonsággal megállapítható, hogy a Jobbik a Fidesztől és az MSZP-től is elvett szavazatokat. Tény azonban, hogy a Fidesz az ország minden pontján – a budapesti 48 százalékot nem számítva – abszolút többséget szerzett, így a legnagyobb ellenzéki pártot nem gyengítette a lemorzsolódás. Az MSZP-re épp az ellenkezője igaz. Beszédes, hogy Ózdon, vagy Kazincbarcikán, a szocialisták korábbi fellegváraiban, a Jobbik az országos átlag kétszeresét teljesítette, az MSZP pedig a harmadik erővé vált. Káros önámítás, ha az MSZP nem látja meg e számok mögött a szavazók átvándorlását, s azzal nyugtatja magát, hogy az ő szimpatizánsai nem szavaztak a „szélsőjobbra”, csak otthon maradtak.

Állandónak lehet-e tekinteni a radikálisok bázisát, esetleg a Jobbikra szavazó baloldaliak visszaszerezhetőek-e a baloldal számára?

A radikális jobboldal egyelőre még nem stabilizálódott szavazóit tekintve. Az azonban biztos, hogy ha a baloldal kritikátlanul lenyeli az eredményeket és úgy tesz, mintha mi sem történt volna, a Jobbik baloldalról érkező szavazói nem fognak visszatérni.

Lehet-e tudni pontos adatokat arra, hogy a jobboldali és baloldali érzelmű szavazók körében mekkora volt a részvételi hajlandóság az EP-választáson?

A Fidesz-szimpatizánsok körében valamivel magasabb volt a részvételi hajlandóság, mint az MSZP esetében. Ezt támasztja alá, hogy a hagyományosan polgári többségű budapesti kerületekben magasabb volt a részvétel.

Visszaszerezhető az MSZP számára a 2006-os támogatottság, en bloc, vagy nem? Ha nem, mekkora arány lehet reális támogatottság az MSZP számára?

Kizárható, hogy a Bajnai-kormány hivatalban maradásával és a további, kilátásba helyezett intézkedésekkel – például az ingatlanadóval – az MSZP jelentős növekedési pályára álljon. A baloldal jövője a kormányhoz való viszonytól, a programtól és a vezetőitől, mindenekelőtt a miniszterelnök-jelöltjétől függ. Szili Katalin például joggal érvelhet pécsi eredményével: májusban kétszer annyian támogatták őt, mint vasárnap pártját.