A mamutok sokáig éltek a szigeten

Adrian Lister, a londoni Természettudományi Múzeum professzora, a tanulmány szerzője egy felnőtt egyed és négy mamutborjú csontjait vizsgálta meg. A leletek még 1986-ban kerültek elő Shropshire közelében, ám az akkor elvégzett radiokarbonos kormeghatározás nem volt pontos. Az elmúlt két évtized technikai fejlődése pontosabb méréseket tesz lehetővé. Az eredmények kiértékelésénél a legújabb koncepció szerint a lelet környezetének földtani elemzését is figyelembe kell venni.
    
Az eddigi feltételezések szerint a gyapjas mamut 21 ezer éve halt ki.
    
"A Shropshire közelében fellelt fossziliák legújabb radiokarbonos vizsgálata viszont arról tanúskodik, hogy még éltek  mamutok a brit szigeteken körülbelül 14 ezer évvel ezelőttig" - mutatott rá Adrian Lister.
    
Az óriás mamutok még a legutóbbi jégkorszak kezdeti időszakában is jól érezték magukat, ám "gyapjas" szőrzetük nem nyújtott elégséges védelmet az egyre hidegebbé váló klíma ellen. Így a brit mamutok délkeletre vették az irányt, átkelve a földnyelven, amely abban az időben, amikor a tengerszint a mainál 100 méterrel alacsonyabb volt, a brit szigeteket a kontinenssel kötötte össze.
    
A mamutok akkor tértek vissza a brit szigetekre, amikor az éghajlat valamivel enyhébbé vált, és egészen a jégkorszak végéig "prosperáltak". A felmelegedés következtében azonban terjedni kezdtek az erdőségek a füves sztyeppék rovására, ezáltal kevesebb élelemhez jutottak a mamutok.
    
"A fű jelentette a mamutok fő táplálékát. A jégkorszak alatt Európa területét túlnyomórészt füves térségek borították, az éghajlat túl zord volt a fák számára" - magyarázta a professzor.
    
Ahogy melegedett a klíma, a fák észak felé kezdtek terjeszkedni, Európa egész területén elterjedtek, megfosztva a mamutokat a tápláléktól.
    
"A mamutpopuláció a töredékére zsugorodott, majd végleg eltűnt" - hangsúlyozta Adrian Lister.
    
A legutóbbi jégkorszak végén, amikor az emberi közösségek létszáma emelkedni kezdett Európában, az állatvilág más óriásai is eltűntek a mamuttal együtt, beleértve a gyapjas orrszarvút, a bölényt. Az úgynevezett megafauna képviselői a világ más táján is kihaltak ez idő tájt, ami felveti a kérdést: eltűnésükért az éghajlatváltozás vagy a humán "ragadozók" okolhatók-e.
    
Adrian Lister szerint a vadászok is közrejátszhattak a mamutok kihalásában, de nem ez volt a fő oka a gyapjas óriások eltűnésének.
    
A gyapjas mamut (Mammuthus primigenius) az elefántfélék családjának egy kihalt faja, amely a pleisztocénben, mintegy 135 000 évvel ezelőtt jelent meg és az utolsó jégkorszak végéig élt Eurázsia és Észak-Amerika területén. Marmagasságuk elérte a 4,2 métert, tömegük 6-8 tonna között mozgott, vagyis nagyobbak voltak a mai afrikai elefántnál. Testüket a hideg ellen barna, bozontos szőrzet védte, amely két rétegű volt: a körülbelül 50 centiméter hosszú durva fedőszőrzet alatt egy finomabb hőszigetelő szőrréteg is védte őket a kihűléstől. Fülük a mai afrikai elefánt füleihez képest mintegy hatod akkora volt (a hőveszteség csökkentése végett). Fogazatuk is alkalmazkodott a durvább tundrai növényzethez: barázdáltabb és magasabb koronája volt, mint a mai elefántoknak. Erősen görbült agyaruk elérte az 5 méteres hosszúságot.