A politika álságosságáról, társadalmi kérdésekről ilyen nyíltan még Bogár László mer véleményt formálni.

Bogár most valami félreértés folytán éppen jobboldalinak van besorolva, s ő legalább nagyobb nyilvánosságot kap. Ha kicsit fordul a széljárás, akkor lehet, hogy őt akarják majd olyan légmentesen elzárni, mint engem. Fáraszt már, hogy 25-30 éve mindig be vagyunk sorolva valamilyen skatulyába, s mindig mások mondják meg a fejünk fölött, hogy kik vagyunk.

Miért érzi azt, hogy el van szigetelve a nyilvánosságtól?

A polgári oldal akkor sem közölne, ha szeretném, mert nem állok ki elég harcosan a "kommunisták" ellen. A baloldalon pedig maga a neoliberális eszmerendszer van olyan túlsúlyban, hogy úgy festünk, mint a növény a betonrengetegben, amely itt-ott ki tud hajtani.

Ezek szerint ez a neoliberalizmus annyira mégsem toleráns, mint amennyire azt hirdeti magáról?

Ez a neoliberalizmus semennyire se toleráns. Olyan véleménytúlsúlyt produkál még ma is, ami elképesztő. 1990 előtt egyértelmű volt a helyzet, mert tudtuk, hogy Aczél elvtárs „fényes korszakában” esélyünk se lehetett arra, hogy a Népszabadságban komoly rendszerkritikai gondolatokat megfogalmazzunk, mert a rendszer nyíltan nem arra épült. Most pedig szimulálják a különbséget, a valóság azonban az, hogy alig-alig tudunk megjelenni. A gondolataink szisztematikus, rendszerszerű kifejtésére már nincs lehetőség. A regionális reformok kérdésében azért például néha-néha közölnek tőlem valamit.

Mindeközben a társadalom rámegy a csatákra.

Ráment. Lélekszámban biztosan. De a gazdaságban is kimutatható, hogy például a fókusz szerepet játszó bankok nyolcvan százalékos túlsúlyban kerültek külföldi kézbe. Pozitív ellenpéldaként említem, hogy Kínában ez az arány soha nem nőhet tíz százalék fölé. Tehát nem csak eszmei kérdésekben vesztettük pozíciókat az elmúlt két évtizedben.

Van visszaút?

Meg kell fogalmazni a járható gazdasági kiutat – s ez egyre inkább megfogalmazható. Valamint meg kell fogalmazni a társadalmi és szellemi kiutat is. A társadalompolitika, kultúr- és gazdaságpolitika egymástól elválaszthatatlan, egymást kölcsönösen feltételező értékrend koherens összességéből áll.

Bogár László mondta egyszer, hogy radikális változások kellenek ahhoz, hogy a társadalom ne csapódjon bele a „létezés végső falába”. Ő másfél-két évet mondott, s ha nem lesz változás, akkor lehúzhatjuk a rolót.

Bogár egyfelől elmondja, hogy elsöpri a válság az eliteket, másik oldalon pedig azt a vízióját fogalmazza meg, hogy van egy világméretű parazita (a globális pénzügyi rendszer – a szerk.), amely annyira rátelepedett a gazdaszervezetre, amellyel szemben nincs is reális alternatíva, csak a pusztulás. Ha jól interpretálom. Ez szerintem némi ellentmondás.

Hozzá szokta tenni azt, hogy ha nem történik meg egy radikális változás, akkor nem lesz más alternatíva. Viszont le kell ülni tárgyalni a globális tőkével, s meg kel nekik mondani, hogy ezt nem bírjuk tovább, nincs hova, nincs mit és nincs miből.

Bogár László, Lóránt Károly és Mellár Tamás is hosszú idők óta hasonlókat mond. Mellár szerint például legalább 1600 milliárd forintot ad ki évente a multinacionális cégek számára a költségvetés, rendkívüli támogatások és előnyök formájában. Ezt a pluszforrást a magyar társadalomtól valószínűleg indokolatlanul vonják el.

A másik nagy kérdés az államadósság ügyének tisztázása. Erről az államnak hivatalosan kell tárgyalni. Magyarország ellentétben például Lengyelországgal ’89-’90-ben nem kérte az adósságának újratárgyalását, részleges elengedését. Az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásairól hét kötet jelent meg, egyben sem említik ezt a lényeges kérdést. 1995-ben a lengyelek bevezettek egy megszorító csomagot a Bokros-csomag analógiájára, annyi különbséggel, hogy emellett bizonyos adósság-átütemezési és elengedési tárgyalások is folytak. S érdekes módon elég komoly részmegállapodásra jutottak. Magyarország akkor sem járta ezt az utat. Most messze mi állunk a legrosszabbul, s ismét meg sem próbálunk könnyítésről tárgyalni.

Felvetődik sokszor az is, hogy mi lesz akkor, ha a multik megsértődnek, kivonulnak, s hatalmas nyomor szakad az országra. Csendben megkérdezem: miért vonulna ki például az a bankrendszer, amely saját bevallása szerint Magyarországon dupla profittal dolgozik, mint EU-s átlagban? Vagy ha már bejöttek a nagy áruházláncok, s elárasztják az országot mindenfélével, akkor ugyan miért mennének ki? Ekkora balek országot nem találnak még egyet a földkerekségen! Egyébként a multik összesen 88 ezer embert alkalmaznak. És mi van a többivel? Magyarországon van körülbelül hatmillió munkaképes korú állampolgár. Ennek alig fele van effektíve foglalkoztatva, ami messze a legalacsonyabb reális foglalkoztatási ráta. Legalábbis Európában biztosan.

Milyen megoldás áll rendelkezésre?

A pénzügyi, gazdasági, foglalkoztatási és szociális válságot együtt kell kezelni, amihez kapcsolódik a kulturális, politikai intézménybeli változások. Ezeket különválasztva a világon semmire nem megyünk. Pénzügyek kezelése a gazdaságban, a politikában pedig a pártfinanszírozási törvényt kell azonnal szigorítani. A ’80-as évek óta a pártfinanszírozás gyakorlatilag illegálisan történik, mindenki tudja, hogy az állami támogatás nem elegendő. Az, hogy a politikai elitet intézményesen ilyen könnyedén lehet korrumpálni, ahhoz nem csak a saját jellemgyengesége járul hozzá. Hanem a lehetetlen, vérlázító pártfinanszírozási struktúra is.

Köztudott, hogy mindenki fekete pénzből csinálja a választási kampányt.
Ez az egész rendszer pazarló, s végtelenül erkölcstelen, amely destabilizálja a magyar társadalmat gazdaságilag és morálisan is. A pártokat pedig erkölcsileg elfogadhatatlan helyzetbe hozza. Jobb lenne, ha állami pénzből nyilvánosan lehetne kampányolni. Akár kerüljön többe. Ez alapvető fontosságú. Nem old meg semmit önmagában, de enélkül nem lehet a viszonyokat tisztázni, mert önmagában korrumpálja és függő helyzetbe hozza a politikai elitet.