Száddám Husszeint kivégzése előtt az FBI kihallgatás-sorozatnak vetette alá. A frissen nyilvánosságra került anyagokból roppant izgalmas részletek derülnek ki az egykor feltételezett iraki atomról, és a diktátor „félelmeiről” Iránnal kapcsolatban.
2009. július 6. hétfő 08:05 - Tatai Gábor
Száddám elmondta a kihallgatóinak, hogy a 2003-as amerikai invázió előestéjén Bagdad furcsa kettős játékra volt kényszerítve, egyrészről meg kellett győznie az ENSZ vizsgálóbizottságát, hogy az ország felszámolta a tiltott fegyvereit, másrészről katonai szuperhatalomként kellett tetszelegnie a régiós vezető szerepre törekvő Irán előtt. A képtelen helyzetben, sok elemző szerint Száddámot inkább a bosszúszomjas Irántól való félelem motiválta, semmint az amerikaiak egyre karakteresebb fenyegetései. Ez lett a veszte.
Az iráni len
Kosztolányi Dezső: A sötét párka
Három bús párka áll az élet útján / a nő, a kártya, a halál / Ó fátylasarcú, rejtett, furcsa párka, / engem kötényed titka vár. / Nem kérdezem, tündér vagy-e, banya? / A szeretőm leszel száz éjszaka. / Az életem péntekjén fölkereslek, / hozzád őrjöngve fölfohászkodom, / és kérem az igét, a szót, a kulcsot, / lábadra ejtve ráncos homlokom. / Lassú nekem az élet - sokszorozd meg / és adj a láznál lázabb lázakat. / Oly titkos ez a kincsesláda, nyisd föl, / hulljon le róla a kemény lakat. / Pörögjenek most gyorsan minden orsók, / lássak ragyogva, mint még sohasem, / mutass nekem most bölcsőt és koporsót, / bűvös / ujjakkal illesd meg a sorsot / és gombolyítsd le lassú életem.
A történelem utolsó perzsa uralkodója, Mohammad Reza Pahlavi dinasztiája a ’70-es évek elején megállíthatatlan hanyatlásnak indult, miután a shah tragikusan rossz gazdasági és politikai döntések egész sorát követte el. A hatalmas olajvagyonra fektetett robosztus modernizációs program soha nem látott társadalmi feszültségekhez vezetett, a munkanélküliséggel párhuzamosan erősödő szocialista hangokra a shah a CIA pénzelte titkos rendőrség, a SAVAK kegyetlenkedéseivel válaszolt. A gazdasági érdekeken és személyes szeszélyeken nyugvó nyugati barátság ekkor már évtizedek óta tartó heves gyűlöletet táplált Pahlavi iránt a papság körében is, közülük az egyik legveszedelmesebbet, a keselyszemű Ayatollah Khomeinit (a Nagy Ayatollah) 1964-ben iraki száműzetésbe küldte.
Khomeini egy személyben, a Pahlavi zsarnokságával szemben formálódó összes forradalmi mozgalomnak a hangjává vált, a shah rövidesen a saját bőrén érezhette, hogy a halálos ítéletet száműzetésre változtató döntése a dühödt papot csak még inkább veszélyessé, és érinthetetlenebbé tette. Az ország vallási vezetői minden héten, magnókazettákon kapták meg Khomeini Irakból küldött beszédeit, melyet aztán a pénteki imádságok alkalmával juttattak el az iráni néphez. A kazettás forradalom tíz éve után, az iszlám forradalom pirkadatán a shah már megrendülve hallgathatta, hogy a teheráni diákok már nem „le a zsarnoksággal”-t kiáltanak, hanem „halált a shah-ra!”-t. A szeizmikus teheráni fejleményekre válaszul, Pahlavi kifejezett kérésére Száddám Husszein (a shah végzetének iraki várományosa) Khomeini azonnali kitoloncolása mellett döntött, ezzel tudtán kívül amerikai érdekeket is szolgálva. Khomeini 1979. január 16-án, Párizs külvárosából, már Irán sorsának nép által választott tulajdonosaként tért vissza. Katasztrofális számítás
A Nagy Ayatollah időben még túlságosan közel volt a shah bukásának tanulságaihoz, semhogy megengedhette volna magának, hogy ne legyen érzékeny az olyan kozmikus változásokra, mint amilyen a tömegek hangulata is. Jelenlegi utódja már nem tud olvasni a csillagokból. Amint az amerikai diplomatákat túszul ejtő csapatnyi diák szélesebb körben is támogatást kapott, Khomeini lángszemei is Washington ellen fordultak. A közönséges emberrablást nyíltan támogató pap, a történelmi túszdráma 444 napja után hatalmasabb lett mint valaha, míg Irán maga, harminc évre szóló éjfekete magányba zuhant. Az iszlám forradalom két felvonásában meggyengült és elidegenedett nemzet, sebzett vadként hevert Száddám lábai előtt, az iraki hadosztályok megindultak Irán olajban gazdag partvidékei, és a saját lakosságára is fenyegetően nagy hatást gyakorló shíta papság felé.
Száddám a háború elején még azt hitte, hogy Irán bekebelezése semmiképpen nem húzódhat 3-7 napnál tovább, Khomeini Forradalmi Gárdája fiatal és képzetlen, jobbára a csetlő-botló egyetemistákból verbuválták össze, a reguláris iráni hadsereg pedig teljesen szétzilálódott a kaotikus évek után. Keserveset csalódott, Irán őrült haraggal tartotta magát, holott Bagdad ’82-ben a totális visszavonulás mellett döntött, Khomeini megtagadta a kései békejavaslatot, és immáron bosszúszomjas támadó félként eredt Száddám nyomába, amiért az iszlám rezsim legsebezhetőbb óráján merészelt a puszta életére támadni. Khomeini a képzetlenül ellenséges tűzbe küldött emberhullámokkal, Száddám pedig a vegyi fegyverek bevetésével rúgta fel a háború legelemibb szabályait. A huszadik század második felének legvéresebb konfliktusa több mint egy millió mérges gázoktól fekélyes, golyó lyuggatta holtestet hagyott maga után, a háború nyolc éve az ENSZ egyetlen szava nélkül telt el.
A rettegés spiráljában
Száddámot az iszlám forradalom váratlan életképessége, a 30 év alatt regionális és katonai szuperhatalommá váló Irán, és a Zagrosz sziklapusztaságai között bolyongó Nagy Ayatollah kísértet hadaitól való rettegés kergette élete utolsó rossz döntésébe. Még az amerikai invázió előtti utolsó egy évben is, egyetlen világos szóval, akár élete végéig elnapolhatta volna a felelősségre vonását, azonban az elmúlt harminc év bosszúért kiáltó mementói minden józan belátási képességétől megfosztották. Azt hitte, a nyugat felé éveken át tagadott tömegpusztító fegyverek meséjével, ugyanakkor a nemzetközi vizsgálóbizottsággal való együtt nem működéssel, egy olyan hidegvákuumot képezhet, ami kellő sűrűségű homályt tud kitermelni ahhoz, hogy Irán ne merjen támadásra gondolni, ugyanakkor Amerika jobb híján megelégedjen a tagadás üres szavaival is.
Száddám 1998-tól kezdve 2002-ig megtagadta az engedélyt, hogy az ENSZ nyomozóbizottsága iraki területekre lépjen. A nyomozók 2002-ben újult erővel, immáron az országon belül folytatták a fegyvervadászatot, ám miután ismételten arra panaszkodtak, hogy Száddám nem működik együtt, Amerika a ravaszra tette az úját. Bagdad végig blöffölt. Száddám már az amerikai fogsága alatt azt vallotta az FBI-nak, hogy azért tartotta fent tudatosan a fegyverek létéről való hazugságot, mert nem akarta leleplezni a gyengeségét a szomszédos Iránnal szemben. Az ostoba játék már csak azért is teljesen felesleges volt, mert az ENSZ várva várt a kellő alkalomra, hogy harminc év csendje után, végre tevékenyen is elmarasztalhassa Iránt, így Khomeini utódjának soha nem tűrte volna el, hogy újabb háborút robbantson ki a Közel-Keleten, még akkor sem, ha az Irak ellenes. Mert Száddám félelmeinek valóra válásához, első lépésként éppen Száddám nyugati jófiúvá érése, és a napvilágra kerülő blöff kellett volna. Magyarán egyetlen tiszta szó: „Nincs!”
A Zöld Hullám
Egyedül Irán maradt a Közel-Kelet epikus hőseinek sorában, aki még egyedül nem rendezte a mindenség által kiszabott adóságait. Irán ugyan úgy mennyei tervek hordozója, ahogyan Irak, Libanon, Amerika, Magyarország, Izrael és a Föld összes nemzete is. A jó terven esett foltok alatti sorok azonban nem maradhatnak örökre olvashatatlanul. A ˝kis˝ Ayatollah most még elodázhatná a hazugságokból összehordott birodalmának az összeomlását, ám nincs birtokában annak az egyszerű képességnek, amivel elődje a szakadék széléről erősítette meg hatalmát. A meg nem hallgatott tömegek morajló Zöld Hulláma mindenestől a jövőbe fogja mosni Teherán vértől mocskos utcáit.
A történelem utolsó perzsa uralkodója, Mohammad Reza Pahlavi dinasztiája a ’70-es évek elején megállíthatatlan hanyatlásnak indult, miután a shah tragikusan rossz gazdasági és politikai döntések egész sorát követte el. A hatalmas olajvagyonra fektetett robosztus modernizációs program soha nem látott társadalmi feszültségekhez vezetett, a munkanélküliséggel párhuzamosan erősödő szocialista hangokra a shah a CIA pénzelte titkos rendőrség, a SAVAK kegyetlenkedéseivel válaszolt. A gazdasági érdekeken és személyes szeszélyeken nyugvó nyugati barátság ekkor már évtizedek óta tartó heves gyűlöletet táplált Pahlavi iránt a papság körében is, közülük az egyik legveszedelmesebbet, a keselyszemű Ayatollah Khomeinit (a Nagy Ayatollah) 1964-ben iraki száműzetésbe küldte.
Száddám a háború elején még azt hitte, hogy Irán bekebelezése semmiképpen nem húzódhat 3-7 napnál tovább, Khomeini Forradalmi Gárdája fiatal és képzetlen, jobbára a csetlő-botló egyetemistákból verbuválták össze, a reguláris iráni hadsereg pedig teljesen szétzilálódott a kaotikus évek után. Keserveset csalódott, Irán őrült haraggal tartotta magát, holott Bagdad ’82-ben a totális visszavonulás mellett döntött, Khomeini megtagadta a kései békejavaslatot, és immáron bosszúszomjas támadó félként eredt Száddám nyomába, amiért az iszlám rezsim legsebezhetőbb óráján merészelt a puszta életére támadni. Khomeini a képzetlenül ellenséges tűzbe küldött emberhullámokkal, Száddám pedig a vegyi fegyverek bevetésével rúgta fel a háború legelemibb szabályait. A huszadik század második felének legvéresebb konfliktusa több mint egy millió mérges gázoktól fekélyes, golyó lyuggatta holtestet hagyott maga után, a háború nyolc éve az ENSZ egyetlen szava nélkül telt el. 
Száddám 1998-tól kezdve 2002-ig megtagadta az engedélyt, hogy az ENSZ nyomozóbizottsága iraki területekre lépjen. A nyomozók 2002-ben újult erővel, immáron az országon belül folytatták a fegyvervadászatot, ám miután ismételten arra panaszkodtak, hogy Száddám nem működik együtt, Amerika a ravaszra tette az úját. Bagdad végig blöffölt. Száddám már az amerikai fogsága alatt azt vallotta az FBI-nak, hogy azért tartotta fent tudatosan a fegyverek létéről való hazugságot, mert nem akarta leleplezni a gyengeségét a szomszédos Iránnal szemben. Az ostoba játék már csak azért is teljesen felesleges volt, mert az ENSZ várva várt a kellő alkalomra, hogy harminc év csendje után, végre tevékenyen is elmarasztalhassa Iránt, így Khomeini utódjának soha nem tűrte volna el, hogy újabb háborút robbantson ki a Közel-Keleten, még akkor sem, ha az Irak ellenes. Mert Száddám félelmeinek valóra válásához, első lépésként éppen Száddám nyugati jófiúvá érése, és a napvilágra kerülő blöff kellett volna. Magyarán egyetlen tiszta szó: „Nincs!”
