Kádárral a gulyáskommunizmust is eltemették

Kádár véreskezű zsarnokból vált a szocialista rendszer "legvidámabb barakkjának" elfogadott vezetőjévé. 56-os hatalomra jutása után százakat végeztek ki, ezreket börtönöztek be vagy internáltak, politikai perek sorával félemlítették meg a lakosságot, őt magát közvetlen személyes felelősség terhelte Nagy Imre és társai halálra ítéléséért és kivégzéséért.

A megtorlás kora 1963-ban amnesztiával ért véget: a rezsim kiegyezett az egyházakkal, az értelmiséggel, az "aki nincs ellenünk, az velünk van" szlogen jegyében a lakosságnak viszonylagos jólétet garantált. A fokozatosan emelkedő életszínvonal ára azonban a szabadságjogok korlátozása, az egypártrendszer elismerése volt, a kimondatlan alku értelmében az emberek feladták politikai jogaikat.

Az 50-es évek elejéhez képest békésebben, fokozatosan végrehajtott iparosítás és szövetkezetesítés mellett hangsúlyt kapott a fogyasztási cikkek termelése, egyúttal a háztáji magángazdálkodás engedélyezésével ugrásszerűen nőtt a mezőgazdaság termelése. Kádár 1968-ban hozzájárult a magyar részvételhez a prágai tavasz eltiprásában, de csak azután, hogy több találkozón sem sikerült meggyőznie a csehszlovák vezetőket reformjaik visszafogásáról.

Ugyancsak 1968-tól "új gazdasági mechanizmus" néven piaci és decentralizációs elemeket tartalmazó gazdasági reform kezdődött Magyarországon, amelyet azonban néhány év múlva a Brezsnyevék támogatta dogmatikusok nyomására leállítottak. A rugalmasabb cenzúra szűkítette a tiltott, bővítette a támogatott és megtűrt szellemi termékek körét, egyúttal lehetővé váltak a turisztikai jellegű kiutazások Nyugatra. Magyarország a hetvenes évekre kiérdemelte a "szocialista tábor legvidámabb barakkja" elnevezést.

A "gulyáskommunizmus" az 1973-as olajár-robbanás és a reformok leállítása nyomán "kozmált oda". A társadalmi elégedetlenség egyre nőtt, értelmiségiek demokratikus ellenzéki csoportokat alakítottak, amire a nyugati kölcsönöktől függő, eladósodó hatalom erőtlenül reagált. Kádár 1985-ben Moszkvában találkozott először a peresztrojkát elindító, dinamikus szovjet vezetővel, Mihail Gorbacsovval, aki értésére adta, hogy reformokat vár tőle. Kádár sem ezekre, sem a visszavonulásra nem volt képes.

Az elszigetelődő, romló egészségű pártvezért az 1988. májusi pártértekezleten felmentették főtitkári tisztéből, s bár pártelnök lett, hatalmát lényegében elvesztette. A 77 éves, beteg öregember utolsó beszédét 1989. április 12-én mondta el az MSZMP KB zárt ülésén. "Az utolsó szó jogán" mindenki számára váratlanul az addig legmélyebbre temetett titkokról kezdett beszélni: moszkvai tárgyalásairól, Nagy Imre elítéléséről, majd kivégzéséről. Sokszor értelmetlennek tűnő, zavaros, néhol alig hallható szavaiban harminc év történései, tragédiái kavarogtak.

A következő hetekben betegsége tovább súlyosbodott, közszereplésekre már nem vállalkozott, 1989 májusában felmentették pártelnöki tisztségéből is. Kádár még megérte áldozatának, az 1958-ban kivégzett Nagy Imrének 1989. június 16-i újratemetését, majd július 6-án elhunyt, jelképesen azon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróság posztumusz felmentette Nagy Imrét és mártírtársait az ellenük emelt hamis vádak alól.

Kádár búcsúztatásán kilométernyi sor kígyózott a Kossuth-téren. Mindenki érezte, hogy lezárult egy korszak, az emberek különböző érzésekkel múltuk egy részétől búcsúztak. A halottat július 13-án ravatalozták fel az MSZMP KB székházában, a hat kandeláberrel körülvett ravatal mögött az elhunyt fényképét, előtte három kitüntetését (a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem, a Szocialista Munka Hőse kitüntetés és a Nemzetközi Lenin-békedíj) helyezték el.

A több tízezres tömeg hosszú órákon keresztül hömpölygött, sokan órákat várakoztak a tűző napon. A kegyeletadók áradata csak éjfél után csitult, majd másnap reggel hét órától ismét megnyitották a székház kapuját a búcsúzni vágyók előtt.

A július 14-i gyászszertartást a televízió élőben közvetítette. A pártszékház aulájában 13 óra után kezdődött rövid, protokolláris megemlékezés az özvegy és a családtagok jelenlétében, elhelyezték koszorúikat az állami, társadalmi és politikai szervezetek képviselői, a külföldi delegációk, a munkatársak nevében Grósz Károly főtitkár vett végső búcsút.

Délután négykor indult a gyászmenet a Kerepesi temető munkásmozgalmi panteonjához, a temetőben egyes becslések szerint százezres tömeg gyűlt össze. A koporsót díszsorfal között vitték a ravatalhoz, amelynél a párt- és állami vezetés tagjai álltak díszőrséget. Búcsúbeszédet Nyers Rezső, az MSZMP elnöke, Straub F. Brúnó, az Elnöki Tanács elnöke és Kolláth Pál, a Ganz Danubius Angyalföldi Hajógyár lakatos csoportvezetője mondott.

Kádár János megítélése máig vitákat gerjeszt, a halála óta eltelt húsz év még nem volt elég ahhoz, hogy élete, működése, tettei végképp történelemmé váljanak. Személyisége évtizedeken át meghatározta Magyarország képét, rendszere mély nyomot hagyott a felnövekvő nemzedékek gondolkodásán, magatartásán. Az 1989-es rendszerváltozás után a "puha diktatúra" megszépítő messzeségbe került, viszont sokakban ma is nosztalgia támad az akkori biztonság után, feledve annak pusztító árát.

Egy idei felmérés szerint minden második ember a magyar történelem "inkább pozitív" szereplőjének látja az egykori pártvezetőt. Ugyanakkor sírját a Kerepesi úti Nemzeti Sírkertben ismeretlen tettesek 2007. május 2-án meggyalázták, elvitték csontjait, koponyáját, valamint a felesége földi maradványait tartalmazó urnát is.