Nagycsécs, Tiszalök, Tatárszentgyörgy, Kisléta…

A hétfő hajnali romagyilkosság után sokadjára bolydul fel az ország. Az áldozatok, a közeli hozzátartozók, a környékbeliek, a roma társadalom rettegve várja, hol, melyik településen súlyt le ismét a közszájon már csak halálbrigádként forgó bűnszövetkezet.

A rendőri szervek megerősített biztonsági intézkedésekről szónokolnak, az ügyben eljáró nyomozó hatóságok egészében véve hallgatnak, a politika számot ad és számot kér, mindenféle megoldási javaslatokkal áll elő, a média a nyilatkozatok helyszínére loholva igyekszik lépést tartani az eseményekkel, a közvélemény pedig találgat: kik állhatnak a történtek mögött? Mi motiválja az elkövetőket arra, hogy ártatlan embertársaikat mészárolják?


Ezután eltelik néhány nap, és az élet visszarendeződik a „rendes” kerékvágásba. A brutális kivégzés hírét újabb szenzációk veszik át, s abban a pillanatban, hogy a nyilvánosság leveszi tekintetét az eseményekről, a döntéshozók figyelme is más ügyek felé fordul.

Bizony, a gyilkosságokhoz hasonlóan a tragédiákat követő históriák is kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Így volt ez Nagycsécs esetében éppúgy, mint Tatárszentgyörgy vagy Tiszalök borzalma után. Ma még az ország Kislétával van elfoglalva, ma még ezrek kattintanak a mindössze négyszázaléknyi roma kisebbséggel bíró kis szabolcsi falucska honlapjára, valamint a gyilkosságról szóló híresztelésekre. Ma még mindenki, akinek módjában áll, a segítségét, a támogatását, vagy épp az igazságot ígéri.

Holnap Kislétának is szembe kell néznie azzal: hosszabb távon jórészt csupán magára számíthat a kedélyek lecsillapításában. A tettesek utáni hajtóvadászatból a helyi rendőrség egyetlen esetben sem veheti ki a részét, legfeljebb a rendszeres és korrekt tájékoztatásban bízhat. Marad tehát az áldozatok segítése, valamint helyiek mindennapos biztonságérzetének javítása. Megfelelően képzett szakemberek és persze szükséges anyagiak híján azonban mindez lehetetlen vállalkozásnak tűnik.