Magyarország: valamit ismét nagyon "elkúrtak"
Hiába mondja mindenki, hogy igen nagy társadalmi problémákkal állunk szemben, a döntéshozók többsége csak legyint. A Gallup felmérése viszont akkora vészjelzőként villog, amit már itthon is illene észrevenni.
2009. október 1. csütörtök 16:49 - Pásztor Balázs
Negatív csoda
Gyurcsány Ferenc nevezetessé vált beszéde igen vehemensen adott hangot annak az elképzelésnek, hogy az addigi politikai és gazdasági elit nem épp jól irányította az országot. „Elkúrtuk! Nem kicsit nagyon!” - szólt a szállóigévé vált beszédrészlet. Ennek alapján ismét kijelenthetjük: odafenn valamit ismét nagyon elkúrtak, ugyanis a Gallup legutóbbi felmérése alapján kijelenthető: szinte csak Zimbabwéhez és Szomáliához képest vár ránk szebb jövő - a lakosság véleménye szerint. És ha az emberek így gondolják, akkor az nagyon, nagyon sok mindent befolyásol ebben az országban - természetesen negatív irányba.
A Gallup World megkérdezte az embereket 120 országban, hogy mennyire látják pozitívnak a saját jövőjüket. Magyarországon a 11 megadott életminőség-kategóriából az emberek 35,2 százaléka mind a jelenjüket, mind az öt évvel késöbbi jövőjüket a skála alján helyezte el. Mivel ez egy januári, reprezentatív felmérés eredménye, ezért ez az adat várhatóan csak tovább romlott azóta.
Hogy menyire rossz ez a 35,2 százalék? Esetleg katasztrofális? Dehogy. Annál sokkal, de sokkal rosszabb. Álljon itt szemléltetésül egy kis példa: a megkérdezett országok közül kizárólag
Zimbabwe pesszimistább nálunk. Az a Zimbabwe, ahol a munkanélküliség 90 százalékos. Ahol az infláció a megkérdezett időpontban akkora volt, hogy olcsóbban jött ki az ember, ha nem vécépapírt vett, hanem papírpénzzel törölte ki a hátsóját. Az a Zimbabwe, ahol az éhezés mindennapos, megszokott dolog. Az a Zimbabwe, ahol a lakosság fele nem jut ivóvízhez, ahol tombol a kolerajárvány, és ahol a politikát egy emberrablást bevett politikai módszerként alkalmazó diktátor irányítja. Egyedül ez az egy ország volt képes nálunk is pesszimistább képet festeni a jövőről.
Igaz, nem kérdezték meg a véleményüket a
szomáliaiaknak, amely országot a világ legelkeseredettebbjeként tartanak számon - és amely állítást a CNN mai riportja is bizonyítja. A 19 éve polgárháborúban sínylődő, élhetetlen állapotok közt tengődő országot valószínűleg azért nem mérték fel, mert amint a Gallup kérdezőbiztosa átlépte volna a határt, szitává lövik - vagy jobb esetben elrabolják, váltságdíjat követelve érte. De nyugodtan elkönyvelhetjük őket is abba az immáron két „fős” kategóriában, akik nálunk is pesszimistábbak. (A megkérdezettek közt ugyan szerepel Szomáliföld, de az csupán egy Szomáliából kivált állam, amelyet messze elkerültek az anyaország konfliktusai.)
Megdöbbentő adatok
Igaz, nem minden ország vágtázott el mellettünk: Haiti, Burundi, Pakisztán és Togo például nagyjából ugyanott áll, ahol mi. Itt is elmondhatnánk mindent ezen országok - Magyarországhoz közel sem viszonyítható - tragikus helyzetéről, de legyen elég egyetlen példa. Pakisztánban mindennaposak az öngyilkos merénylők, akik legtöbbször ártatlan nők és gyermekek életét oltják ki. A fél ország többé-kevésbé tálib megszállás alatt tengődik, a kormány léptékekkel korruptabb, mint a miénk, és a menekültek száma több százezerre tehető. Itt állunk mi.
De minket jócskán megelőz a hasonló - igaz, Pakisztánhoz képest kicsivel jobb - csónakban evező Afganisztán. Ugyan úgy, ahogy a háború dúlta Irak, a minden értelemben satu közé szorult Ukrajna, az izraeli elnyomás alatt szenvedő Palesztina, és Afrika összes többi országa is. Ha egy szomszédot akarunk nézni, akkor ők fényévekkel elhúztak mellőlünk: Lengyelország 10.4 százalékkal például a középmezőnyben foglal helyet (a listát Norvégia vezeti 0.5 százalékkal).
Az ismert problémákon kívül érdemes megnéznünk a gazdasági adatokat is. Magyarország egy főre jutó, éves 20.500 dolláros GDP-jét az utolsó 21 ország meg sem közelíti, és csak alulról a 29-ik (Portugália) lép azt túl. Zimbabwe konkrétan 200 dollár/fő-vel küszköd, míg a velünk egy szinten lévők átlaga is 1325 dollár/koponya. Tehát gazdasági értelemben nem lehet okunk ekkora sírásra.
Halló, odafenn!
Ha viszont nem gazdasági problémánk van, nincs nálunk háború, van tiszta ivóvíz, és a H1N1 sem tizedeli brutális mértékben sorainkat, akkor mégis mi a franc bajunk lehet? Ezt a negatív csúcsot már a magyarokra jellemző „sírva vigadással” sem lehet magyarázni, ugyanis az előző években azért nem szerepeltünk ennyire rosszul - akkor az utolsó harmad felső részeiben voltunk jegyezve.
Nem, ezt egyféleképp lehet megmagyarázni: társadalmi elégedetlenséggel, amiért egyértelműen a politikai és gazdasági elit a felelős. A hazugságon, érzelmi zsaroláson és korrupción alapuló, általuk fellépített és működtetett rendszer - függetlenül attól, mely pártoldalon, ellenzékben vagy kormányon lévő politikai elit követte el, hozta létre ezt az állapotot - annyira mélybe taszítja az állampolgárok jövőképét, hogy ide jutunk. Sokan mondták már, hogy „tönkre teszik az országot”, meg hogy „társadalmi válság van”, de csak most látjuk, mennyire.
Ezen elméletet egy másik felmérés is igazolja: egyedül Magyarországon emelkedik valamivel 50 százalék fölé azok aránya, akik szerint a ’89-es világrend-változás nem hozott javulást az életminőségben. Vagyis a rendszerváltás(változás) után rosszabbul élünk, mint előtte - ráadásul ezen vélekedések aránya az egyre idősebb megkérdezetteknél csak növekszik.
Egyértelmű, hogy itt valamin gyökeresen változtatni kell, mert a ’89 után kialakult rendszer csak rosszabb és rosszabb lesz. Nem majd holnap, mert a túlnyomó többség szerint a tegnap is késő lenne - a lényeg hogy mihamarabb. Mert ha minden így halad tovább, akkor a közöny és depresszió országa leszünk, megfejelve a mai „következmények nélküli ország” titulusával. És ha ez eljön, akkor valóra válik az az eddig hihetetlennek tűnő, általában tehetetlen dühből kiáltott állítás: lejjebb süllyedünk, mint ahol Afrika legtöbb országa jelenleg tart - és akkor valóban lesz okunk sírni.
Mi az a rend?
Milyen rendet akarunk?
Akarunk-e TÉNYLEG rendet? Ha tényleg akartuk volna mind, de legalábbis a legtöbben, akkor rend lenne. Pontosan az lett, amit akartunk, vagy éppen nem akartunk, de minden a tetteink következménye, nem pedig valami védhetetlen égi büntetés. Mind ludasak vagyunk, ki többé, ki kevésbé, ki aktívan, ki passzívan ("vétkesek közt cinkos, aki néma"). Szóval kimászni, túlélni is csak együtt, összekapaszkodva tudunk, ahogyan "elkúrni" is együtt tudtuk a dolgokat. Alternatíva: tovább ügyeskedünk, korrupt módon kikerülgetve a szabályokat (akihülyehaljonmeg), növelve a társadalmi igazságtalanságok miatti félelmeket és az ezzel járó agressziót, s együtt pusztulunk el. Jelenleg, úgy tűnik, ebbe az irányba kajtatunk. Ja, hogy a politikai elit enyhén szólva hűtlenül kezelte a valamikor fényes közvagyont, és megosztotta az országot? Igen. Megtehette. Vajon miért mutatott az ország lakóinak döntő többsége hajlandóságot mindennek támogatására, elnézésére és később a konfrontálódásra? Mert mind, mind, egyénenként remélte a sorsa jobbra fordulását az általa támogatott hatalom árnyékában, s a módszereket ellesve, "kicsiben" ugyanazt tette, mint a "nagyok". Ez lett belőle. És ez még, ha nem is a kezdet, de messze nem a vég. Tán nem is kéne jobban megközelíteni ennek az útnak a végét. De hogyan kellene megállni, sőt megfordulni (kamion az erdei turistaúton)?
Első lépésben talán bizonyos elemi értékeket, normákat kellene visszacsempészni a köztudatba, majd a törvényekbe is, amelyekből sikerült ezeket pár év alatt száműzni. Ilyen pl. a szolidaritás elve, amelyet a törvény jelenleg direkte és indirekte üldözőbe vesz számtalan módon. Nem részletezem, mert összerándul ettől a gyomrom. Pedig volna mit. S ehhez mi mind statisztáltunk! Jó, gyomor ide, vagy oda, egy utaló kifejezés erejéig, de nem tovább: "TB potyautasok" ádáz felderítése, tekintet nélkül a "potyázás" okaira. A sort ki-ki folytassa csendben, lelkiismerete szerint...
Az teljesen mindegy - illetve a helyzet még súlyosabbá vált - hogy államkapitalizmusban vagy piaci alapon működő kapitalizmusban fejtik ki áldásos tevékenységüket.
A kommunista erkölcs olyan, mint a kígyó. Mindig kisiklik a kezeid közül - ha hagyjuk.
1990-ben hagytuk.
Ki kell söpörni őket, különben itt sosem lesz rend.