Az új vonal tehát meglepetés lesz a rajongóknak. De ha már ott tartunk, hogyan képzeli el a tipikus Mary Zsuzsi-rajongót?

A húsz- és harmincévesek is szeretnek, az igazi rajongóim azonban a negyventől a halálig tartó korosztályból származnak, azok, akik lényegében rajtam nőttek fel. Talán azért szeretnek annyira, mert sokszor érzik úgy, visszahozok nekik valamit a fiatalságukból.

A hírek szerint a kollégák is szerették az RTL Klubnál, amikor nem is olyan régen a Csak csajok című reggeli műsort vezette egy teljes héten át.

Nagyon meg voltak elégedve velem. Igaz, mindennap három órakor keltem, s ezt hosszú távon nem hiszem, hogy bírnám. Éjszakai ember vagyok. Volt, hogy le sem feküdtem inkább, nehogy meglátszanak a karikák a szemem alatt. Amikor ugyanis indítják a kamerákat, oda kellett ülnöm, s úgy kellett kinéznem, mintha éppen akkor röppentem volna oda.

Kovács Kati művészkollegám – akit egyébként rendkívüli módon tisztelek – mondta egyszer azt, hogy „Zsuzsi, te mindig úgy nézel ki, mint aki ugrásra kész – bárhova is hívnának hirtelen, azonnal el tudnád vállalni”.

Láthatóan örömmel mesél a tévés kalandról. Biztosan gondolkodott már azon, milyen lenne esetleg egy saját televíziós műsorban folytatni ezt a kalandot.

Hajjaj, mi az, hogy! Már alig várom, hogy felfedezzenek! Legszívesebben egy olyan beszélgetős műsort csinálnék, mely arról szólna, hogy hogyan lehet a hullámvölgyekből kimászni, és újra élvezni az életet. Nem azért csinálnám, hogy magamat produkáljam. Olyan műsort képzelek el, ahol az emberek végül vagy magukra ismernek, vagy megtalálják a problémájuk megoldását. A gyerekeim szerint nagyon sok olyan dolgot mondok ki, amiből sokan tanulhatnának.

Például a szerelemről.

„Szerelem nélkül élni nem tudok…”. Bevallom, hogy legalább tíz évig az interneten kerestem párt magamnak, de most már mondhatom, hogy nem jött be. Kivárom az időt, amikor szembe jön az, akiben látom azt, amit keresek – ha ez megtörténik, akkor egyszerűen leszólítom az illetőt.

Volt már ilyen?

Nem, sajnos mostanában nem történt meg. Abban a korban vagyok, ahol már nagyon szeretnék megnyugodni valaki mellett, olyan valakivel, akivel élvezhetem ezt a pár évet, ami még hátravan. Biztos vagyok benne, hogy jönni fog még valaki.

Nem álltam még soha fehér ruhában az oltár előtt, nem mentem még soha templomban férjhez. Akárhány éves is leszek – hetven vagy éppen nyolcvan –, ha lesz egy férfi, aki megkéri a kezem, készen fogok állni az örök szerelemre.

Az sem számít, hogy a másik fél hány éves?

Nincs korhatár, csak szerelem. Hogy mi történik, ha a szerelem csak egy évig tart? Akkor egy évvel boldogabb leszek, mint azok az emberek, akik nem merik a hasonlót bevállalni.

Pozitív hozzáállás, de vajon a gyermekei is így állnak anyjuk szerelmi életéhez?

A gyermekeimmel teljesen harmonikus a kapcsolatom. Kicsi koruktól kezdve úgy neveltem őket, hogy joguk van a véleményükhöz, s mindig arra törekedtem, hogy boldogok legyenek. Most ugyanezt kapom vissza tőlük.

Legutóbbi kapcsolat például már a múlt részének tekinti.

Tudtam, hogy ez egy olyan szerelem, ami a jelen, s nem a jövő. Tudtam, hogy ez a fiatalember előbb vagy utóbb meg fogja találni a családját, s gyermekei lesznek. Én pedig elvonulok valahová a csillagok közé, s onnan fogok figyelni.