„Fiaim, van egy papír (a potenciális mártírok listája) a mecset falán. Ez a papír olyan embereknek van ott, akik jelentkeznek, hogy öngyilkos robbantók legyenek. Azok, kik oda akarják adni az életüket az iszlámért föl kell, hogy írják a nevüket a listára.”

Bár néhányszor felcsillant a normális élet szikrája – ilyen volt például apja meglepő elkötelezettsége a futballjáték felé és a lovak iránti szeretete –, az hamar kialudt. Szeretetre és törődésre éhezve Omar eleinte büszke volt, hogy tizenöt évesen kiválasztották, hogy elkísérje apját Afganisztánba. Amikor rájött, hogy új otthona a Tora Bora hegyek szikláiba épített kunyhók sorozata – melyeket apja ajándékba kapott egy tálib vezetőtől –, büszkesége kezdett elillanni.

„Nem tudtam elhinni, hogy ezzé vált az életünk” – mondja. "Apám Szaúd-Arábia egyik leggazdagabb családjának tagja volt, unokatestvéreim kitűnő otthonokban pihenhettek és a legjobb iskolákba járhattak. Én pedig itt voltam egy törvény nélküli földön, levegőért kapkodva egy kis Toyota-terepjáróban, hatalmas fegyvereket cipelő afgán harcosoktól körülvéve utamon, hogy segítsek apámnak egy hegyi kunyhót szerezni családi otthonnak."

Tartva az elfogástól, bin Laden időnként éjjel felébresztette fiait, hogy gyalogszerrel gyakorolják a menekülési útvonalakat a szomszédos Pakisztánba. "Senki nem ismerte ezeket a hegyeket úgy, mint apám. Ismerte az összes nagy sziklát, és tudta a távolságot egyiktől a másikig" – mondja Omar.

A bin Laden-kíséret többi része is hamarosan követte őket. Több hónapig élték a nehéz életet. Megpróbáltatásaikat az erős téli viharok mellett tetézte, hogy nélkülözniük kellett a folyóvizet, és rendkívül sovány diétán éltek. A viszontagságokat Najwa rendkívüli sztoicizmussal állta ki.

„Bár hiányzott a korábban megszokott élet, nem tehettem mást, mint hogy alkalmazkodjak. Életemet a családomért éltem, így hát azt tettem, amit tennem kellett. Ez nem jelenti azt, hogy hibáztattam a férjemet, mert nem hibáztattam. Ott kellett élnie, ahol tehette, és ez nem máshol volt, mint Afganisztánban” – vall erről az időszakból Najwa.

Omar viszont egyre inkább elvesztette illúzióit apja dzsiháddal kapcsolatos megszállottsága iránt. Tovább tetézte csalódottságát, mikor tizenhét éves korában megtudta, hogy bin Laden katonái az ő kölyökkutyáit használták, hogy kipróbálják a vegyi és biológiai fegyvereket a kandahari kiképzőtáborokban.

Erre így emlékszik vissza: „Az új katonák és fiatalok közül sokan a legcsekélyebb alapvető érzékenység nélkül jöttek a világra. Élvezettel ecsetelték ezeknek a kedves kis állatoknak a haláltusáját, és ragaszkodtak ahhoz, hogy elmeséljék nekem a reszkető rémületüket, ahogy megkötözve ülnek egy ketrecben végigszenvedve a megpróbáltatást.

A gáz nem hatott olyan gyorsan, mint ahogy azt gondolná az ember. Miután tudomást szereztem a kiskutyáimról, még távolabb kerültem apámtól. Felismertem, hogy az ő útja nem vezetett máshoz, mint fájdalomhoz, elégedetlenséghez és halálhoz.”

Annak ellenére, hogy kiképezték a kalasnyikov használatára, valamint nem volt idegen a terrorista kiképzőtáborokban sem, Omar állítja: elborzadt, mikor az erőszak szintje elkezdett megemelkedni.

Apja szerepe az amerikai követségek felrobbantásában a tanzániai Dar es-Salaamban illetve a kenyai Nairobiban 1998-ban, melynek során több mint kétszáztíz ember életét vesztette, szintén mélyen megviselte őt.

Mindezek ellenére addig nem kezdte el tervezni a távozást, amíg egy barátja el nem árulta, hogy valami még nagyszabásúbb dologról folynak az előkészületek. Nem sokkal később pedig az utolsó csepp is betelt a pohárban, amikor a szenvedélyes bin Laden arra biztatta fiait, hogy jelentkezzenek öngyilkos merénylőnek.

„A lábainál ültünk, és ezt mondta apám: ’Fiaim, van egy papír (a potenciális mártírok listája) a mecset falán. Ez a papír olyan embereknek van ott, akik jelentkeznek, hogy öngyilkos robbantók legyenek. Azok, kik oda akarják adni az életüket az iszlámért föl kell, hogy írják a nevüket a listára.' Várakozással teli szemekkel nézett ránk.’”

"Egészen biztosan rendelkezett azzal az erővel, hogy fiatal embereket életük feladására késztessen" – ismeri be Omar. "De én dühös voltam. Végre pontosan tudtam, hol állok. Apám jobban gyűlölte az ellenségeit, mint amennyire a fiait szerette. Ez volt az a pillanat, amikor éreztem, hogy bolond lennék életem még egy pillanatát elpazarolni."

Így hát Omar 2001 áprilisában elhagyta Afganisztánt. Anyja szintén engedélyért folyamodott férjéhez, hogy visszatérhessen családjához Szíriába. Pár nappal szeptember 11-e előtt bin Laden végre beleegyezett, de csak a két legfiatalabb gyermeket vihette magával. Najwát elkísérte második legidősebb fia is, aki úgy döntött, hogy nem tér vissza apjához.

„A szívem darabokra tört, látván pici gyermekeim alakjait a távolba veszni” – mondja Najwa arról a napról, amikor elment. „De megmentettem Abdul Ramant, a négyéves Rukhaját és a kétéves Nourt. Az egész úton Afganisztánon át egy pillanatra sem hagytam abba az imádkozást azért, hogy mindnyájunk élete újra normális legyen.”

Najwa Szíriában marad, és állítja, hogy nincs kapcsolatban sem férjével, sem hátrahagyott gyermekeivel. Omar élete is nagy kontrasztot mutat a korábbi időszakkal. Bár első feleségével és fiával élt együtt, egy egyiptomi út során találkozott egy brit nagymamával, Jean Felix-Browne-nal, akivel szerelembe estek.

Miután 2007-ben összeházasodtak és a sztori a címlapokra került, Omartól ismeretlen okból megtagadták a belépést az Egyesült Királyságba. A pár Katarba ment, ám a könyv szerint Omar visszatért Szaúd-Arábiába, ahol most a békéért kampányol.

Omar, anyjához hasonlóan szintén azt állítja, hogy nincs kapcsolata az Afganisztánban hátrahagyott rokonaival, valamint azt sem tudja, hogy élnek-e vagy meghaltak. Azt mondja: „Tudom, hogy a szovjetek elleni első csata első napjától fogva Afganisztánban apám más emberi lényeket ölt. Sokszor elgondolkozom azon, hogy ha apám ilyen sok alkalommal ölt, akkor talán már nem hoz számára sem örömöt, sem fájdalmat.

Én nem vagyok olyan, mint az apám. Míg ő a háborúért imádkozik, én a békéért imádkozom. Most már külön útjainkat járjuk, mindketten híve saját igazunkban. Apám meghozta az ő döntését, és én is meghoztam az enyémet. Végül is, a magam ura vagyok.”