-Hogy emlékszel vissza a Főiskolán töltött éveidre? Vidéki lányként milyen volt távol lenni a szerető családi fészektől, beilleszkedni a főváros nyüzsgő, lüktető véráramába?

-Van aki utálja, van aki szereti ezt a négy esztendőt: hát én bevallom, egri lányként imádtam színművészeti főiskolásnak lenni, imádtam még a koleszt is! Anyukámék rettentően féltettek, de remekül tették szülőként a dolgukat, hiszen öcsémnek és nekem mindig azt mondták, menjünk arra, amerre szeretnénk, csak így lehetünk majd boldogok az életben. És igazuk lett! Öcsém máig kamionsofőrként dolgozik, és világéletében imádta a munkáját, én pedig ugyanezt mondhatom el magamról színésznőként. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Róbert fiam 22 éves, nemrégiben diplomázott a Közép-európai Egyetemen (CEU) : sosem szerepelt a titkos vágyaim között, hogy egyetlen gyermekem kövessen a színészi pályán. Semmiképp sem erőszakoltuk őt a férjemmel semmi felé, egyedül a nyelvtanulást tartottuk mindig rendkívül fontosnak. Épp ezért már óvodás korától fogva járattuk angolra, amit folytatott a későbbiekben is.) Amikor 1977-ben felvettek a Színművészeti Főiskolára, és elkezdődött az oktatás, akkor tudatosodott bennem, hogy nekem ez kell, erre találtak ki, halmozzanak el feladatokkal reggeltől estig, mert nekem ez való!! Én a mai napig elveszek, ha nincs dolgom. Imádtam, hogy reggeltől éjszakáig mindig készültünk valamire, folyton bizonyítanunk kellett. Elvárások voltak és kritikák, hihetetlenül színes volt az a négy év, tele közdelemmel és boldogsággal, azt csináltuk, amit szerettünk. Ma sem tudok soha úgy végigmenni a Rákóczi úton, hogy be ne nézzek legalább egy pillanatra a Vas utcába!

- Amikor Ádám Ottót Kerényi Imre követte az igazgatói székben, a Madách nagyon nehéz időszakot élt át. Sokakat elbocsájtottak, sokan maguktól mentek el. Te hogy vészelted át?

-Nem ismertem korábban Kerényit, ezelőtt sosem dolgoztam vele, de teljes bizalommal viseltettem iránta, kíváncsi voltam rá, hogy lesz, mint lesz a továbbiakban. Egy igazgatónak szíve-joga megmondani, kivel akar dolgozni és kivel nem. A változás mindig sérülésekkel jár, kinek jó, kinek nem. Kerényi igazgatása alatt sok izgalmas előadás született, én borzasztó jókat játszottam, nagyon sok nagyon jó szerepet kaptam..

-Szirtes Tamás - aki neked zenés mesterség tanárod volt a Főiskolán - érkezése az igazgatói posztra újabb komoly változást eredményezett a Madáchban. A színház neki köszönhetően mára előtérbe helyezi a zenés műfajt, egymást érik az újabb és újabb musical bemutatók a körúti teátrumban. Az induláskor te magad is játszottál például a Macskák-ban, de ma már szinte csak a fiatal generáció kap – értelemszerűen – szerepeket ezekben a darabokban..

-Való igaz, hogy aki prózai színész a Madáchban, az kicsit háttérbe szorult az újabb korszakváltásnak köszönhetően. Manapság sajnos nem úgy választanak darabot a legtöbb színházban, hogy azt mondják: hú, de jól ki tudnám én ezt osztani X-nek, Y-nak, Z-nek! Ma darabba szeretnek bele és ahhoz keresnek szereplőket. Nekem ez nagyon furcsa, mert én még társulatban „nőttem fel”, nekem fontos volt az odatartozás. Reménykedem abban, hogy ismét a próza javára billen el a mérleg a színjátszásban, hiszen én magam is prózai színésznő vagyok alapvetően, bár játszottam zenés darabokban, természetesen. A Macskák első előadásától fogva éveken át benne voltam ebben a fantasztikus Webber musicalben: fél éven át próbáltuk, hihetetlen nagy munka volt. Hiába tanultam én is táncot, éneket, musicaljátszást a főiskolán, azért élesben mégiscsak más! Főleg, hogy olyan művészekkel dolgozhattam, mint Seregi László koreográfus, Szakály György szólótáncos, az Operaház balettkara: hihetetlen élmény volt és marad a számomra a Macskákban való játék! Megismerhettünk egy új típusú sikert is vele, a nézőtéren huhogtak, bravóztak, visítoztak a nézők, ami ugye egy Cseresznyéskert előadás alatt elképzelhetetlen volna. Imádtam a Macskák-at, eljátszottam több mint háromszázszor a szerepemet benne, de egy nap azt mondtam: elég volt az örömködésből, köszönöm, kiszállok, hiszen alapvetően prózai színész vagyok.

-Hogy látod a saját művészi jövődet, karrieredet az elkövetkező húsz évben?

-Sose voltam szerepkérős, utánajárós fajta, és azt hiszem, már így is maradok. Pályám elején az igazgatók, rendezők megnéztek és felhívtak, ha engem találtak megfelelőnek egy szerepre, nem nekem kellett magamat ajánlgatnom, bizonygatva, milyen jó is vagyok. Ha engem megkeres a jövőben is egy rendező, miszerint engem talál egy szerep eljátszására a legalkalmasabbnak, akkor rendben leszek. Ha nekem kell szerep után rohangálnom, akkor nagy lesz a baj, bár nem lehet tudni, a kényszer hová viszi az embert. A színész nagyon kiszolgáltatott „állatfajta”: ha azt mondják neki, hogy leveszik a gázsiját, de jövőre kap egy csodás szerepet, boldogan behúzza fülét-farkát és vár. És sokszor a semmire. Óriási hibának tartom, hogy lépten-nyomon színészképzőket működtetnek, rengeteg oda beiratkozó emberben keltve hamis illúziókat. A színészet egy szakma! Mi volna, ha minden sarkon orvosokat képeznének? Engem még megtanítottak a Főiskolán a színház iránti alázatra, még ma is lábujjhegyen járok az épületben. Nem tudom elképzelni, hogy másba fogjak, mivel a színházon, a színjátszáson túl igazán semmi más nem érdekel. Pozitív beállítottságú ember vagyok, mindig nagyon készülök az újabb évadra, és reménykedem a jobb színházi jövőben. Most ősztől játszom tovább a futó szerepeimet a Madáchban, és nem mindennapi premierem volt nemrég a Játékszínben: a sors ajándékaként ugyanabban a Jutalomjáték című Slade darabban, amivel a pályafutásomat kezdtem, csak annyi a változás, hogy ezúttal már nem a fiatal lányt játszom, és Haumann Péter helyett Gálvölgyi János a partnerem. Hát kell egy új bemutatónál gyönyörűbb ajándék az ötvenedik születésnapomra…?