-Pályád legelejétől nem csupán színpadon kaptál lehetőségeket, de számtalan tévéjátékban, filmben, sorozatban, szórakoztató műsorokban is láthatott téged a közönség, ezzel pedig rövid idő alatt ismertté vált az arcod, a neved. Te voltál az a déli típusú, mediterrán szépség szőke kolléganőid mellett, akit kezdettől szívesen hívtak dolgozni a rendezők…

-Rengeteget köszönhetek a televíziónak, amiért csakugyan elég korán „felfedezett” – kezdte a beszélgetést a Pepita színházmagazinban megjelent interjújában a színésznő. - Harmadéves főiskolásként kaptam életem első szerepét Málnay Levente rendezőtől, a Merénylők című háromszemélyes tévéjátékban, méghozzá mindjárt olyanok mellett, mint Almási Éva és Balázsovits Lajos. Akkoriban a Nemzeti Színházban voltam gyakorlaton, ahol például Major Tamás, Sulyok Mária, Agárdi Gábor, Bessenyei Ferenc lépett színpadra estéről-estére, én pedig – persze ájultan a tisztelettől - próbáltam ellesni ezektől a legendáktól a szakmai fortélyokat. A sors kegyeltjeként személyesen ismerhettem azokat a színészóriásokat, sőt, nem eggyel játszhattam is együtt, akiknek többsége ma már sajnos nincs közöttünk, de akik mindörökre beírták magukat páratlan tehetségükkel a magyar színháztörténelembe. A Madách Színház ajánlott fel nekem szerződést diplomaosztáskor, és mivel már akkoriban is az egyik legjobb teátrumnak számított az országban, meg sem fordult a fejemben, hogy máshová is szerződhetnék. Huszonnyolc éve játszom a Madáchban, és bár a tagságot már megszüntették, változatlanul kitartok anyaszínházam mellett, remélem, a színház is mellettem.

-Van kollégád, aki azt állítja, még húsz-harminc év után is görcs van a gyomrában, mielőtt színpadra lép: te hogy emlékszel vissza a kezdetekre, mennyire voltál magabiztos színésznő?

-A Nemzetiről már esett szó, mennyi nagysággal szívhattam egy levegőt egy-egy előadásban, ez pedig folytatódott a Madáchban, hiszen ott is nagyágyúk sora játszott: Márkus László, Pécsi Sándor, Domján Edit, Haumann Péter. Úgy vélem, amikor az ember színművészeti főiskolás, hihetetlen önbizalommal van felvértezve, ráadásként pedig elképesztő kritikai érzékkel rendelkezik… a többiek játékát, előadásait illetően, továbbá fiatalságából, lelkesedéséből adódóan meg van győződve arról, hogy mindent tud, és mindent jobban tud másoknál! Ezzel én sem voltam másként. Nem voltam sem vagány, sem nagyszájú, de arra élénken emlékszem, mennyit ültünk a Bástya étteremben az osztálytársaimmal, hogy jól kivesézzük a látott előadásokat, színészeket, hiszen rengeteget jártunk színházba! Ezt a szokásomat máig igyekszem tartani, továbbra is kíváncsi vagyok a kollégák előadásaira, igaz, egyre ritkábban jutok el színházba, de azért igyekszem! Viszont nem szeretem, ha kollégák úgy ítélkeznek egy-egy előadásról, egy színészről, hogy nem is látták.

-1981-ben diplomáztál, azóta a Madách Színházhoz tartozol. Miért ragaszkodsz ehhez a teátrumhoz?

-Ez annak idején úgy működött, hogy Ádám Ottó – aki akkor a Madách igazgató-főrendezője volt – felajánlott nekem egy szerződést, aminek láttán eszembe sem jutott, hogy nemet is mondhatnék, hiszen a Madách Színház az maga volt a csoda! Mensáros László, Tolnay Klári, Márkus László, Psota Irén: csak úgy szédelegtem a sok nagyság között! Emlékszem, szinte lábujjhegyen jártam az első időkben az épületben, alig mertem megszólalni a megtiszteltetéstől, hogy kezdőként ott lehetek! Már negyedévesként beugorhattam egy darabba (Doktor Úr), amiben Márkus és Haumann játszották a főszerepeket, vagyis mire legelső rám kiosztott szerepemet megkaptam Slade Jutalomjáték című fergeteges művében, Káldi Nóra, Zenthe Ferenc, Gombos Kati, Cseke Péter mellett már ismerősként köszönthettem Haumann Pétert. Sokat beszélgettünk, nevetgéltünk és mint később kiderült: Márkus utált minket ezért a bizalmaskodó viselkedésünkért, mert meg volt győződve arról, hogy biztos róla pletykálkodunk! Amúgy kedvesen fogadtak a kollégák, segítőkészen viselkedtek velem szemben, így tulajdonképpen elég gyorsan jó kapcsolatba tudtam kerülni mindegyikükkel. Nem elhanyagolható szempont, hogy jobbnál jobb szerepeket kaptam kezdettől, bolond lettem volna elvágyódni onnét! A tévéjátékoknak köszönhetően pedig időről-időre játszhattam együtt olyanokkal, akikkel amúgy sosem kerültem volna össze mert más színházban voltak, így például Sinkovits Imrével, Darvas Ivánnal,Bodrogi Gyulával, Szemes Marival.

-A Főiskolán Kállai Ferenc volt az osztályfőnököd, gondolom ez nagy biztonságot adott neked, amikor gyakorlatra mentél a Nemzetibe, ahol ő tagja volt a társulatnak…

-Mivel ott volt a Nemzetiben, nem féltem annyira, megnyugtató, atyai volt a jelenléte, holott mindjárt elsőre, zöldfülűként egy olyan darabban szerepelhettem, amit Major Tamás rendezett. Kállaihoz mindig oda lehetett menni tanácsot kérni vagy csak úgy, beszélgetni. Máig pontosan emlékszem arra a napra, amikor diplomaosztáskor meghívta magához, a saját házába a teljes főiskolai osztályunkat: elképesztően szép gesztus volt ez a részéről, óriási megtiszteltetés, amit azzal tetézett, hogy összetegeződött velünk. Nekem ez valahogy nem ment akkor és később sem, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni azt, hogy én, Tóth Enikő tegezzem Kállai Ferencet! Úgy jó egy éve tört meg nálam vele kapcsolatban ez a „jég”: rendszeresen meglátogatom, jókat beszélgetünk, nevetünk, ugyanis a huncutsága hál’istennek mit sem változott a megpróbáltatásai dacára. Ajándék őt hallgatni, annyira bölcs, annyira tisztán és jól lát mindent. Ami a magázódást illeti, az nálam belém nevelten a tisztelet jele. Sokakkal vagyok még így Kállain kívül is, a saját szüleimet is magázom mind a mai napig. Így nőttem fel, számomra ez így természetes.