Az olasz zeneszerző több mint harminc westernhez írt zenét, s ha nem készített volna a vadnyugati életműve mellé még több mint félezer filmzenét, akkor is vitathatatlanul a legnagyobbak panteonjában volna a helye. Nevéhez fűződik többek mellett A Jó, a Rossz és a Csúf fütyülős dallama, a Volt egyszer egy Vadnyugat hátborzongató, panaszos harmonikás témája és a A profi minden minimalizmusa ellenére rendkívül fülbemászó melódiája.

Fiatal évek

Ennio Morricone 1928. november 10-én született egy dzsessz-trombitajátékos és egy lakberendező gyermekeként. A fiatal Morricone tehetsége korán megmutatkozott: hat évesen kezdett el komponálni, emellett apja oktatta trombitajátékra és kottaírásra. Apja főként éjszakai bárokban lépett fel hangszerével, és elég gyakran megesett, hogy Ennio fiatal kora ellenére helyettesítette őt. Tanulmányait a római Santa Cecilia Konzervatóriumban végezte trombitaművész szakon, ahol ezek mellett zeneszerzést, karéneket és kórusvezetést is tanult. Ekkor már fő céljának tekintette a zeneszerzést, és komponista törekvéseit tanárai nem igazán nézték jó szemmel.

A nappali tanulás és éjszakai zenélgetés mellett a fiatal zeneszerzőt könnyűzenei munkák hangszereléséhez is felkérték, ezt a tevékenységét azonban egy darabig titkolta szülei előtt. Morricone azonban olyan sok slágert adott ki kezei közül, hogy nem maradhatott sokáig rejtve a dolog. Ebben az időben híresebb hangszerelő volt, mint zeneszerző.

Az ötvenes években komolyabb munkákat kapott. Rádiós darabokhoz, színművekhez írt zenéi mellett a RAI, Olaszország vezető televízió-szolgáltatója is felkérte főleg honi televíziós sorozatok zeneszerzőjének. Nem sokkal később a filmes szakma is felfigyelt rá. A hatvanas években kezdett filmzeneszerzéssel foglalkozni.

És elképesztő sikersorozat kezdődik…

Az történt, hogy a sors korábbi iskolatársával, Sergio Leonéval hozta össze. Leone ekkor feltörekvő, alig ismert filmrendező volt, és éppen készülő westernjének filmzenéjén morfondírozott, mikor felhívták a figyelmét egy bizonyos tehetséges fiatalemberre, akit nem ártana számításba vennie. Leone meghallgatta Morricone egy-két szerzeményét, majd heves tiltakozásba kezdett ellene. Morricone viszont nem adta fel, és mennyire jó, hogy így tett!

Újabb zenét mutatott a rendezőnek, aki ezúttal rögvest beadta a derekát. Hamarosan megszületett az Egy maréknyi dollárért fütyülős nyitánya. A zeneszerző a szűkre szabott költségvetés miatt nem alkalmazhatott nagyzenekart, így kénytelen volt kreatívan megoldani a kérdést: többek között puskalövéssel, csattanó ostorral, fütyüléssel és az új Fender elektromos gitárral pótolta a hiányzó hangszereket.

Kettejük kooperációja rendkívül gyümölcsözőnek bizonyult. Következő filmjük (Pár dollárral többért) elkészítése során Leone ragaszkodott ahhoz, hogy a képi világot igazítsa a filmzenéhez, így addig nem is kezdtek forgatni, amíg Morricone mester el nem készült a zenével. A színészeknek minden jelenet előtt meg kellett hallgatniuk az odavágó aláfestő zenét, így elmélyítve játékukat.

Morricone pályája ezután gyakorlatilag törés nélkül ívelt fölfelé. Legismertebbek az olasz, úgynevezett spagettiwesternekhez írt zenéi. Pályafutásának magyar vonatkozása is van: háromszor dolgozott együtt Koltai Lajos operatőrrel, legutóbb a Sorstalanság forgatásán.

Hogy mennyire nem nevezhetjük beszűkült stílusúnak, azt a 2004-es Metallicás együttműködés is mutatja: az olasz komponista az együttes Some Kind Of Monster című dokumentumfilmje apropóján dolgozott az első számú heavy metal együttessel. A Metallica amúgy nagy tisztelője Morriconénak, 1984 óta A Jó, a Rossz és a Csúf című filmhez írt Ecstacy Of Gold című kompozíciója a koncertjeik nyitánya.

"Az a legjobb filmzene, amire felfigyel a néző. Amit nem lehet meghallani, legyen bármilyen jó zene, az nem megfelelő filmzene. Az én filmzenéimet gyakran alulértékelik, mert nem hagytak megfelelő teret neki” – vallja az idős mester, és ez valóban találó megfogalmazása a filmes szövetből excentrikusan kiugró művészetének.

Sikerei ellenére Morricone jellegzetesen olasz maradt: családcentrikus, egyszerű ember, aki máig szülőhazájában él, noha felajánlottak neki egy lakást Beverly Hillsben. Felesége követi minden fellépésére. Zenei tehetségét fia is örökölte: Andrea Morricone – bár apja eleinte nem pártolta pályaválasztását; félt az „apja árnyéka”-effektustól – szintén sikeres filmzeneszerző.

A mester tiszteletére hallgassuk meg egyik legnagyobb slágerét, a Volt egyszer egy Vadnyugat főtémáját: