A tényői brutális gyilkosság kapcsán kérdeztük a súlyos pszichiátriai betegekről Münnich Ivánt agressziókutatót. A pszichiáter elmondta, képtelenség előre látni az ilyen eseteket, sorsuk az OPNI bezárásával kiszámíthatatlan.
2010. március 19. péntek 12:39 - Pénzes Dávid
Mi játszódik le egy ilyen esemény előtt/alatt a beteg fejében?
Hogy miként gondolkodik egy ilyen beteg ember a világról, nem tudjuk pontosan, csupán találgatni tudunk. Az biztos, hogy egészen máshogy látja a világot, mint mi. Ez az ember ráadásul magától ment el pszichiátriai kezelésre, ami azt jelenti, úgy érezte, valami baj van vele és segítségre van szüksége. Ez alapján valószínű, hogy saját szélsőséges indulatai önmagát is megijeszthették, akár az is eszébe villanhatott, hogy ő mi mindenre lehetne képes. Hogy végül is mi váltotta a cselekedeteit, hogy mi volt a „kulcs-inger”, már soha nem fogjuk megtudni.
Aki ilyet elkövet, lehet annyira látens beteg, hogy nem érzékelhető hogy mi rejtőzik benne?
Igen. Erre már sok példát láttunk. Vannak, akik teljesen el tudják rejteni ezeket, kiválóan szimulálnak, teljesen normálisnak tettetik magukat, és kontrollálják magukat különféle szituációkban. Itt is azt láthatjuk, hogy a környezetének sem tűnt fel, hiszen a családja sem vette észre, hogy az apának milyen a belső világa. Hát még egy pszichiáter, aki sokkal távolabb áll tőle.
A pszichiáternek nincs is lehetősége, hogy ezt kitalálja?
Münnich Iván az agresszióról
„Vannak antropológiai adatok arra vonatkozóan, hogy az ősember nem volt annyira agresszív, mint gondoljuk, és úgy tudott fejlődni, ha kooperálni igyekezett. Él egy olyan tévhit, hogy a rendkívül agresszív ősemberrel a civilizáció során nem történik más, mint hogy szelídíti az agresszióját. Pontosan fordítva látom: az ember nem tudja szelídíteni, hanem az összes emberi képességét fel tudja használni a céljai elérésére, többek között a másik legyőzésére, elpusztítására, de jó célokra is. Tisztában vagyok azzal, hogy nem létezik agressziótól teljesen mentes élet, mivel az élet tele van agresszív helyzetekkel, de ettől az ember nincs örökre arra ítéltetve, hogy agresszív legyen. Ha netán olyan társadalmat tudnánk teremteni, amelyben a konfliktusok más módon – nem csak agresszióval – is kezelhetők lennének, akkor kiderülne, hogy az ember nem is olyan agresszív lény...”
Nincs. Egyre van lehetősége, hogy esetleg a gyógyszeres kezelését erősíti, vagy más terápiát kezd el. Miután azonban igazi tapasztalata az ilyen extrém esetekkel kapcsolatban senkinek nincs a szakmában Magyarországon, ezért nem lehet előre tanulságként levonni azt, hogy ez az ember milyen tettre készül a jövőben.
Itt az elkövető kezelés alatt állt. Mégsem volt megelőzhető a tette. Ennyire gyerekcipőben jár a pszichológia ezen ága?
Mindig van egyszázaléknyi beteg, akik teljesen kiszámíthatatlanok. Ők lesznek azok, akik a címlapra kerülnek: az iskolai tömeggyilkosok, vagy az ilyen brutális vérfürdőt okozók. Ez ellen egy olyan hálózatot lehet kiépíteni, amely megpróbálja őket kiszűrni. És ki is szűri. Mert máshogy is meg lehet ezt közelíteni: ez ugyan megtörtént, de a többit sikerült kiszűrni, megelőzni.
Az áldozatok felvilágosítása nem előzheti meg a bajt? Lehet előre látni, hogy most épp nem önmaga az alany?
Normális életviszonyok között erre nem lehet felkészülni. Nem lehet úgy élni, hogy bármi bajunk történhet. Egyet lehet, hogyha tudjuk, hogy van egy érintett, azaz pszichiátriai kezelt a családban vagy a környezetben. Akkor arra fel lehet készülni.
Az ilyen események nyilvánosságra kerülése – benne vannak a tévében, újságban – nem hat negatívan a későbbi elkövetőkre? Nem buzdítja őket arra, hogy ha ilyesmin gondolkodnak, meg is tegyék?
De. Tény, hogy ez így van. Vannak emberek, akik eleve érzékenyek az ilyen eseményekre, és ha erre példát látnak, akkor igazolva látják a maguk cselekedeteit, gondolatait is. Mostanában több iskolai mészárlás is volt, ezeket nézve, általánosan elvárjuk, hogy sirassuk az áldozatokat, és megdöbbenjünk, de mindig akadnak olyanok, akik bizony egyetértenek a gyilkosságokkal. Ezek az emberek az ilyen, számunkra negatív eseményekre figyelnek, gyűjtik, és ezzel önmagukban az indulatokat fokozzák; élnek egy belső világot, amit lehetőleg titkolnak.
Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) bezárása lehet kiváltó oka az ilyen cselekedetek megszaporodásának?
Ha a tényői esetre gondolunk, nem valószínű. De általában véve mindenképpen. Miután a pszichiátriai kezeltek kikerültek az utcára, kikerültek a kezelési hálózatból is, és csak „kóborolnak”, azaz, nem tudják, hova kellene menniük kezelésre. Én is látom őket az utcán, olyanokat, akiknek a sorsa mindezek miatt teljesen kiszámíthatatlan.
