Az óriáshullámok pusztítására azóta is bőséggel akad példa. Tavaly, az őszi viharok idején egy hatalmas tartályhajóra zúdultak 22 méter magas vízoszlopok, részben lerombolva felépítményét.

A hullámok magasságát a parancsnoki hídról készített videofelvételek elemzésével állapították meg. Idén februárban a francia Riviéra környéki "csendes", földközi-tengeri vizeken egy sokemeletes luxushajó felső termeinek az ablakait zúzták be hullámok, áldozatokat is követelve.

A második világháború korall-tengeri csatái idején állítólag egy amerikai rombolót tájfun korbácsolta hullámok valósággal körbeforgattak "tengelye" körül, de sikerült "talpra állnia", és sérülései ellenére úszóképes maradt.

Mivel a sokszor váratlanul érkező hullámok egyre több kárt okoznak - a hajók, kikötők, partok mellett ma már szélerőműparkokat is elpusztíthatnak -, a San Franciscó-i Egyetemen kutatás indult keletkezésük tisztázására és esetleges előrejelzésükre.

A programot vezető Tim Janssen oceonográfus tanulmánya szerint a veszélyes hullámokat a szél, az alacsony légnyomású ciklonokban megemelkedő vízszint, az ár-apály, a sokszor irányt váltó tengeri áramlatok, a tengerfenék domborzata és kis tengerrengések, illetve ezek szerencsétlen összejátszása, illetve egyidejű hatása gerjeszti.

Az általa matematikai úton is kiszámított jelenségeket ellenőrizték a természetben. Így megállapították azt is, hogy ha két - mondjuk - ötméteres hullám találkozik egymással vagy utoléri egymást, az egyesülés révén hat-hét méter magasra duzzadnak, és úgy haladnak tovább. A meder hirtelen mélyedése vagy kiemelkedése fölött áramló tengervíz szélcsendben is kiválthatja hullámok egészen váratlan feltornyosulását.

A következő években a legfrekventáltabb vizekbe és a partok közelébe a hullámzás és a széljárás adatait rögzítő és rádión a központhoz továbbító bójarendszereket telepítenek. Az így gyűjtött adatok alapján pedig (először a közismerten hullámveszélyes hajózó utakra és partvidékekre kidolgozva) hullámveszélyt jelző térképeket készítenek.