Mintha minden megállt volna. Nem zizegnek a civil szervezetek a vulkáni hamu káros hatásaiért, az országot megbénító repülőtérzárért, vagy úgy általában a környezet védelméért; nem ágálnak a fuvarozók, taxisok vagy mezei autósok az egekbe szökő benzinárakért, de még a Kutyaszar-ellenes Házmesterek Szövetsége sem hallatja hangját. A választás viharát megelőző csend volna csupán?

Régi Világ

A rendszerváltás húsz éve bizony alaposan felforgatta a magyar társadalmat. A kevés kiválasztott brutális módon meggazdagodott az aktuális hatalom által nekik átjátszott állami pénzekből, míg óriási tömegek kerültek a megélhetési küszöb szélére. Elszaporodtak a megélhetési bűnözők, vagy az állam csöcsén lógó senkiháziak. A munkanélküliség sosem látott méretek ölt. Íme a vadkapitalizmus. Mások szerint egy gyarmati sorba taszított ország.

Bárhogy is: ez nem tetszik a tömegeknek. És nem csak kétharmadnyinak. Mert hajlamosak vagyunk elfelejteni a választás valódi eredményét: a társadalom 81 százaléka (!) söpörte el az eddigi hatalmat. Valakik egy erős és teljesen más stílusú kormányt akarnak, valakik egészen radikális változást, valakik meg egyfajta új, de mérsékelt alternatívára tették voksuk. A régi világhoz csupán tizenkilenc százalék ragaszkodott.

Végjáték

S ím, eljöttek az utolsó napok. Felhangzott a tömegek által ikszekbe sűrített ordítás a megújulásért. A vágy egy vad viharért, mely minden, előző rendszerből ránk ragadt kommunista beidegződést - az önsorsrontó bélsarat, a másokat átverő mocskot, a hazugságon felépülő antinemzeti világot - kisöpri lelkünk legmélyebb bugyraiból. A vágy egy őrült forgószélért, mely csontig hatol és megtisztít. És amely lehetőséget ad a teljes regenerálódásra.

Ennek a viharnak érezzük most a csöndjét. A csöndet, melybe belesűrítettük az elmúlt húsz év minden fájdalmát, minden megalázottságát, minden panaszát; a csöndet, melyben benne van a türelem utolsó utáni mikroszkópikus cseppje; a csöndet, mely várja a hangorkán extázisát, az üvöltést, ami kikiáltja az új rendet.

Remény

Jó látni a mozdulatlanságot a Közélet Nagy Fájának árnyékában. Jó látni a szemekben csillogó a reményteljes jövő álmát, a kitörni készülő mosolyokon a történelmi lehetőség megélésének nagyszerűségét. És persze a reményt, hogy a vihar nem elsöpör és véglegesen lekopaszítja az ország túlgyötört fáját, hanem friss levegővel öleli át, és feléleszti.