Azért ülünk most az A38-as hajó egyik öltözőként szolgáló kis kajütjében, mert neked egy óra múlva koncerted lesz, méghozzá énekesnői minőségben. Kikkel lépsz fel?

A ROTfront elnevezésű, berlini emigráns zenekarral koncertezünk itt Budapesten ma este. Ukrán, amerikai, tazmán, német és magyar összetételű a csapat, és szerencsére mostanra már kiderült, hogy ennek a rendkívül vegyes társaságnak a tagjai remekül kijönnek egymással mind zenészként, mind emberileg. Berlinre amúgy is nagyon jellemző a sokszínűség, nem véletlen, hogy ott alakult meg, és ilyen nemzetközi tagsággal a ROTfront.

Zenész családból származol: édesapád, Gryllus Dániel, nagybátyád, Gryllus Vilmos az élő legendává lett Kaláka együttes oszlopos tagjai, és öcséd is zenészként él és dolgozik jelenleg épp Bécsben. Te viszont a színészi pályát választottad annak idején hivatásodul, ebben a minőségedben ismertünk meg, és sok éve ezzel is keresed a kenyered legjavát. Hogy kerültél időközben egy zenekar énekesnői posztjára? A zenélést hobbinak tekinted a színészi munkád mellett?

Családomnak köszönhetően csakugyan a zene bűvkörében nőttem fel, természetes volt számomra a muzsika, az ének, a hangszerek világa. A zenekarosdi nem csak most van jelen az életemben, hiszen jópár évvel ezelőtt is énekeltem különféle együttesekben, a TilosazÁ-ban, az EfZámbó Band-ben, és Tereskovával is. Amikor Berlinben egy nap véletlenül összefutottam a ROTfront basszusgitárosával,WAHORN Simivel – akivel még itthonról, Szentendréről ismertük egymást -, és megkérdezte, volna-e kedvem énekelni náluk, rögtön igent mondtam. Persze az életemben változatlanul első a színészet, de amikor ráérek, örömmel megyek velük koncertezni, bárhová is hívják a ROTfrontot. Külön öröm, hogy ezúttal Budapesten léphetek fel velük.

Nagyon nehezen hoztuk össze a mai találkozónkat, mivel szinte állandóan utazol! Hol itt vagy Pesten három napot, hol Berlinben töltesz három hetet, aztán megint egy nap magyar földön, de másnap váratlanul már újra Berlinbe kell repülnöd. Hatodik éve éled ezt a kettős életet: nem fáraszt a folytonos jövés-menés az országhatárok között?

Nem hogy nem fáraszt, egyenesen imádom ezt a fajta létezést! Szerintem kifejezetten unnám magamat, ha nem így élhetnék, ahogy mostanában tehetem. Igaz, hogy előtte három évtizedig egy helyben ültem, de így visszanézve már megállapíthatom, hogy talán untam is magam. Amikor Pesten vagyok egy ideje, már szeretnék megint útra kelni, viszont ha odakint időzöm hosszasan, rám tör a honvágy, akkor indulok vissza.

Talán ez azért is van, mert Berlinben nincs se családtagod, se rokonod, érzelmileg kizárólag a kinti új barátokra számíthatsz...

Ez igaz, viszont nagyon sokat utazom ide haza, és nem hinném, hogy több időt töltenék a szüleimmel, ha mondjuk Miskolcon vagy Pécsett élnék. Amikor például a Kaposvári Csíky Gergely Színház tagja voltam, nem láttak kevesebbet a családtagjaim, mint mostanában. Én is csak egy vagyok a sok közül, akik dolgoznak, élik az életüket, és egy-kéthetente meglátogatják a családjukat, hogy elköltsenek velük egy finom vasárnapi ebédet.

Huszas éveidben hitted volna, hogy egyszer ilyen világpolgár módjára fogsz élni?

Apukám a Kaláka együttessel nagyon sokat utazott, egyfolytában turnéztak, és mi ezt láttuk az öcsémmel, nem találtunk benne semmi különlegeset, számunkra természetes dolog volt, megszoktuk. Néha anyukám is ment külföldre, és néha mi is elkísérhettük a szüleinket. Amikor aztán először álltam Németországban kamera elé, ott éreztem meg, hogy ezt szeretném csinálni, ez érdekel igazán, hogy én is filmszínésznő akarok lenni. Lassacskán egyre többet kezdtem kijárni, közben pedig itthon úgy alakultak a dolgaim, hogy hirtelen nem lett munkám. Azóta tekintem Berlint második otthonomnak.

Mesélnél legfrissebb munkáidról? Miben láthatunk?

Az Igazából apa című mozit már vetítik egy ideje a hazai filmszínházak, júniusban pedig A látogatás című svájci-osztrák-magyar koprodukcióban készült alkotás kerül a magyar nézők elé. (Utóbbit Pejó Róbert rendezte, aki a nagy sikert aratott Dallas Pashamendét is jegyzi.) A következő filmes munkám májusban lesz, amikor majd egy német filmet forgatok, méghozzá Erdélyben. Ami a színházat illeti, továbbra is játszom havi két-három előadást a januárban bemutatott Varsói melódia című darabban, amit anyukám (Kővári Katalin rendező, a szerk.) állított színpadra a Pinceszínházban.

Úgy tudom, bár időközben tökéletesen megtanultál németül, máig maradt némi akcentusod: a kinti rendezők is eszerint osztják rád a szerepeket?

Adottság, hogy valaki szőke vagy barna, alacsony vagy magas, sovány vagy duci, akcentussal beszél egy nyelvet vagy anélkül. Nyilvánvaló, hogy én mindig magas, barna nőket fogok alakítani, és persze külföldieket, az akcentusomnak köszönhetően, de ezt egyáltalában nem bánom.

Amikor utoljára interjúztam veled, még Rácz Erzsi nevű barátnőddel laktál közös albérletben Berlinben. Azóta sok minden történt veled odakint, milyen az a környék, ahol most élsz, hogy képzeljük magunk elé?

A régi kelet-berlini városrészben lakunk, ami helyzete miatt teljesen újnak számít, hiszen amikor húsz éve leomlott a Fal, többségében művészek kezdtek odaköltözni, de mindenképp a fiatal lakosság jelentős része. A jelek szerint ez Berlin legprogresszívabb negyede, állítólag itt születik a legtöbb gyerek. Rengeteg a külföldi is, olyan a hangulat, mint valami egyetemi városban! Tudomásom szerint ötezer magyar van Berlinben, és a számtalan különféle nemzetiségű új barátom között sok olyan magyar is van, akit csak kint ismertem meg.

A filmezés mindig csupán pár hétig tart: mivel szoktad elütni az időt két forgatás között?

Most már régóta nem volt nagyobb lélegzetű szünetem, de ha van némi szabadidőm, akkor többnyire németet tanulok, tornázni járok, barátokkal találkozom, Intézem a forgatások alatt felgyülemlett ügyeket, és ilyenkor szívesen játszom egy kicsit háziasszonyosat is.

Említetted az imént, hogy rengeteg a kisbaba a berlini lakókörnyezetedben: nem kaptál végre gusztust ahhoz, hogy te is gyerekkocsit tologass akár ott, akár itt, Budapesten?

Most már előbb-utóbb lesz gyerekem, hiszen harmincas éveiben járó nőként túl sok időm már nincs a fontolgatásra. Arra ugyan nem tudok válaszolni, pontosan mikor fogom tologatni azt a bizonyos gyerekkocsit, de hogy hamarosan sor kerül rá, abban egészen biztos vagyok.