Mit gondol azzal kapcsolatban, hogy a Jobbik után már Kövér László Fidesz politikus is felvetette a parlament szomszédságában lévő Károlyi Mihály szobor eltávolítását?

Nem meglepő maga a felvetés, hiszen az elmúlt hét-nyolc évben is számtalanszor előfordult, hogy leöntötték a szobrot vörös festékkel. A szó legszorosabb értelmében vörös posztó Károlyi a szélsőjobboldal és néhány jobbközép politikus szemében is. Trianon kapcsán nyilvánvaló, hogy ha megpróbálják a kérdést egy egyszemélyi felelősség körébe utalni, akkor általában Károlyit szokták kárhoztatni, így lényegében duplán negatív figura a magyar szélsőjobboldal szemében.

Én azonban ezt nem támogatnám. De nyilvánvaló, hogy engem erről nem fognak megkérdezni, de szerintem más történészeket sem, akik a korszakkal foglalkoznak. Ez lényegében a szimbolikus politika kiterjesztése a közterületekre.

Mennyire szokványos egy jogállamban a szimbólumok ilyen jellegű kezelése. Mennyire volt van rá példa Magyarországon és külföldön, hogy bizonyos politikai ide-oda akarnak helyezni szobrokat, vagy más jelképeket?

Az, hogy a hatalom megpróbálja a köztereket átrendezni a maga szájíze szerint általánosságban nem szokatlan. Magyarországon az a szokatlan, hogy a XX. század története annyira szaggatott a politikai konszenzus és a politikai berendezkedések tekintetében, hogy ha megnézzük lényegében minden rendszer átrendezte a közterületeket. Az is látható, hogy ebben a legutolsó ilyen váltás 1989-1990-ben volt, amikor szintén átrendezték a köztereket. Azóta ilyen típusú átrendezés nem volt, de ha megnézzük, hogy a kormány milyen típusú retorikát folytat, tehát a forradalom szót hangsúlyosan a politikai retorika középpontjába állítja és azt mondja, hogy a jelenlegi több, mint kormányváltás és politikai-ideológiai átrendeződéssel is jár. Ebben az esetben ennek egy mellékszála is lehet ez a lépés.

A másik dolog viszont az, hogy azt gondolom a polgári demokráciának ennél toleránsabbnak kellene lennie, mint ahogy a diktatúrák viselkednek ilyen helyzetekben. Azt a típusú átrendezést, ami a rendszerváltás környékén volt is szokták ma egy kicsit bírálni, hogy picit túl messzire ment, ugyanakkor az érthető volt, hogy olyan szobrokat távolítottak el, melyeknek tényleg nincs helye egy demokráciában. Ugyanakkor Károlyi Mihály nem ilyen politikai szereplő, ezért ez egy kissé szokatlan, hogy ilyen módon próbálnának meg eltávolítani egy szobrot.

Érdekes, amit említett, hogy magából a magyar történelemből fakad az egész probléma. Számos vitás szobor ügy van és volt már Magyarországon, elég csak a XII. kerületi Turul szoborra, vagy a Szabadság téri szovjet emlékműre gondolni. A különböző történelemszemléleteket hogy lehet közös nevezőre hozni?

Ez nehéz kérdés. Valójában ez nem is történelemtudományi kérdés, hanem ideológiai, ahogy tulajdonképpen maga a szoborállítás is. Ez lényegében arról szól, hogy a magyar politikai közösség a saját közterein mely személyek emlékét viseli el, tűri meg, vagy éppen preferálja és, kik azok, akikét nem. Nyilvánvalóan a szoborállítást meg kellene előznie valamiféle vitának, ami részben tudományos vita, illetve politikai és ideológiai kérdés legyen. Vagyis erről kellene folytatni egy vitát, ami a Teleki szobor kapcsán három-négy évvel ezelőtt le is zajlott. Jelentős vita volt, de konszenzus nem alakult ki ezt követően.

Ilyen esetekben azt lehetne szorgalmazni, hogy leüljenek egymással beszélgetni történész, vagy adott esetben politikusok, akiknek van affinitása ilyen kérdések iránt. Itt meg kellene próbálni megvitatni, hogy mi is az a magyar politikai panteon, ami aktuálisan érvényes és ebbe kik, hogyan és miért férnek bele.

Ez jól hangzik. Ön mennyi esélyt lát, hogy létrejöjjön ez ügyben egy konszenzus, mondjuk a két fő – jobb és bal – politikai áramlat között?

Megmondom őszintén, én a dialógus híve vagyok. Azt nem tudom, mennyi esély van a konszenzusra. Inkább azt mondanám, hogy ezt a munkát el kell kezdeni, meg kell hívni embereket és majd akkor kiderül. Jóslásokba nem bocsátkoznék, de azt gondolom meg lehetne csinálni. Mondjuk úgy, hogy óvatos optimista vagyok, vagyis el lehet kezdeni a beszélgetést. Az értelmiségnek mégiscsak a szó a legfőbb eszköze és nem erőből, kényszerrel lehet mindezt megoldani. Azt nem állítom, hogy ez egy egyszerű és világos menet lenne, de el kell kezdeni.