Szomorú tényekkel kell szembenéznünk: minden tízedik kamasz bántalmazza saját magát. A legtöbb esetben „szerencsére” csak a figyelemfelkeltés a célja az öncsonkításnak, de sajnálatosan végzetes kimenetelű is lehet ez a probléma.

Mi okozhatja a serdülőkori önbántalmazást?

A serdülők helyzete nagyon nehéz. Ez egy olyan életszakasz, ami sok bizonytalansággal és kétellyel jár, és ezeket az aggályokat leginkább önmagukra irányítják. Általános belső kérdéseket tesznek fel maguknak: Képes vagyok rá? El tudom érni a célomat? Ki vagyok én?

A kamaszok nagyon befolyásolhatóak, és nagyon érzékenyen érintik őket a társas kapcsolatokban elért sikerélmények, vagy kudarcok. Ez az élethelyzet szempontjából, mind hormonális megközelítésből egy nagyon instabil életperiódus.

Milyen tipikus esetei vannak?

Ez egy figyelemfelkeltő mechanizmus, segélykiáltás a környezet felé. A serdülő ilyenkor azt érzi, hogy senki nem tudja, hogy ő min megy keresztül, és senki nem érti meg.

Ez a tehetetlenségérzés, elmagányosodás szokott olyan szélsőséges tettekhez vezetni, ami valamilyen figyelemfelhívásból történik. Tipikus esetei a falcolás, melyben a bőrrétegen ejtenek sebet, főként az alkar, és a csukló környékén, valamilyen éles eszközzel, vagy égetéssel. A másik leggyakoribb önbántalmazási forma a hajtépés.

Azért választják általában az önerőszakot, mert ilyenkor szóban nem tudnak, vagy nem mernek segítséget kérni, és szembeötlő módon próbálnak kommunikálni a környezetükkel.

Viszont vannak olyan divatirányzatok is, amelyek erre épülnek: ha egy emósnak karcolás van a kezét, azzal azt kívánja megmutatni, hogy ő igazi emós, és nem feltétlenül öncsonkítás céljából bántja magát, hanem úgymond „divatból”. A sebek, amiket ejtenek magukon általában nem mélyek, csak éppen a hámréteget sértik, és megjelölik vele a hovatartozásukat.

Melyik nemnél fordul elő gyakrabban?

Pontos adatokat nem tudok mondani, de sajnos mindkét nemnél előfordul.

Mennyi az esély annak, hogy ez öngyilkosságba torkoljon?

A családi hátteret és az eseményt megelőző tendenciákat kell figyelembe venni. Viszonylag ritka, és csak nagyon szélsőséges eseteknél áll fenn ez a veszély.

Milyen terápiát alkalmaznak az ilyen betegeknél?

Az ilyen eseteknél pszichológus, a komolyabb öngyilkossági kísérleteknél gyermekpszichiáter bevonása feltétlenül indokolt. Segíthet a családterápia is, de ez nem mindig eredményes: hiszen ha ugyanabba a környezetbe visszahelyezzük a kamaszokat, ami felelős az elmagányosodásáért, és folyamatosan konfliktusok szem- és fültanúja, az csak romláshoz vezethet.

A családterápiás megközelítés az, amely megmutatja, hogy milyen környezetbe kerül vissza a serdülő, és melyek azok a pontok, ahol segítségre szorul a család dinamikája.

A családok mennyire nyitottak arra, hogy segítsenek?

Amikor már komolyabb öngyilkossági kísérletek vannak, ott a szülő felelőssége is óriási, és az ezzel járó tortúrák felett már nem szoktak szemet hunyni, és figyelnek a gyerekükre.